Mindig

olyan házifeladatot kérek, amiben benne van azért némi kis kínlódás ígérete, bár tudom előre, hogy pont emiatt nincs is kedvem aztán neki sem fogni az egésznek. Tíz percnyi időtartamra beállított csörgőórával szokom odaráncigálni fülönfogfa magam a zongorához. Tíz perc végtelenül több mint semmi, s ahhoz épp elég, hogy apránként eljussak az 1:30-nál kezdődő részig, majd ott megcsodáljam a két kéznek más-más ritmust diktáló hangok mögötti gondolat szépségét.

Amúgy, ahogy Tolsztoj is írja az 1856. február 5.-ei naplóbejegyzésében: Hála Istennek, második napja rendes vagyok. Én is, mindig csak egyik naptól a másikig.
Hogy egészen pontos legyek: egyik nap estéjétől a másik nap reggeléig.

Valamikor egy hónap múlva születésnapom lesz, s én még (nem túl sok évig ugyan, de) nem negyven, viszont amit ma reggel olvastam, az számomra is szóról szóra igaz.
 De leginkább az utolsó mondat igaz, szóról szóra s még azokon is túlra.

Az ember negyven után kezdi érezni, hogy kifele megy. - S különös, mint mikor valaki kifelé hajózik egy városból - ahol valamikor talán hosszú és keserves esztendőket töltött -, ahogy távolodik a kikötőből, az elszakadó város egyre szebbnek tűnik a szemében. - Belenőni a halálba: szerintem sokkal intenzívebb élet, mint fiatalnak lenni. A költészet a kimondhatatlant ostromolja. Nos, az öregség jelentése kimondhatatlan. A nagy öregek készek ma meghalni, és készek akár ezer évig élni még.
Én még csak ott tartok, hogy szorgalmasabban tanulok, mint bármikor eddigi életemben.
(Pilinszky János, Új ember, 1965. november 7.)

Még próbálkoznom

kell, hogy - még mielőtt elfogynának - néhány pont olyan kis szőtt darabot készítsek maradék zöld és szürke mohair fonalaimból, aminőt én kigondoltam. De addig is. Nem tudom eldönteni: a magyar szöveg és szövet,  vagy a német der Text és das Textil fejezik ki jobban a szavak és fonalak közötti rokonságot, s nem csak azért, mert egyik nélkül sem tudom elképzelni az életemet. Ami az elsőt illeti: múlt évben mintha az orosz írókat részesítettem volna előnyben, de idén egyértelműen és előreláthatóan a Thomas Mann által szőtt szövegeket, például ilyesmik miatt, mint a József és testvéreiben, mikor arra a kérdésre keresi a választ, miért nem stabil városban, miért inkább sátorban és pusztaságban lakott Jákób a fiaival:

"Így kellett lennie, mert oly Istent szolgáltak, akinek lényege nem a nyugalom és a fészket vert kényelem volt, oly - jövendőt tervező - Istent, kinek akaratában nagy és homályos és messzire ható dolgok voltak keletkezőben, aki tulajdonképpen vajúdó szándékaival és világterveivel együtt maga is csak keletkezőben lévén, a nyugtalanság Istene volt, Gondisten, aki azt akarta, hogy keressék, és akiért mindig szabadon, mozgékonyan és útra készen kellett állni."

Egyébként ma estére nagyon elfáradtam. Kimentem hát a csontokig hatoló hidegben a domb tetejére, mert ilyen közel, csak egy karnyújtásnyira vannak erőforrásaim - hallgatni a csöndet, megnézni a naplementét, megköszönni mindent.
 

A tavasz érkezése

ugyan még a messzi távolba vész, - bár egy ideje külön füzetet vezetek a leendő régi-új kertemről, virágágyásokról rajzolok görbe kis rajzokat, fűszerekről készítek jegyzeteket, továbbá sokkal több magot szereztem már be, mint amennyire évekre előre szükségem lenne erre a zsebkendőnyi területre - viszont a folyamatosan újrainduló havazás, valamint a télnek ez a szürkés-kékes árnyalata még mindig ugyanolyan ámulatra képes késztetni, mint a múlt októberben leszállingózó első meglepetés-hó.
A dolgok megunásának csodálatos képtelensége kísér életem minden napján.
Meg a csészék...
A konyhakredenc polcán elnézegetve őket: nincs kettő egyforma. Mindegyik kedves, a legtöbbje ajándék, mindegyiket használom, s az eközben szerzett apró tökéletlenségek ellenére sem tudnék megválni tőlük, mert az kicsit olyan lenne, mintha elhagynám azt, aki adta. Legújabb kedvencem postán érkezett a minap.
Színe: mint a februári ég odakint. Olyan kicsi, olyan kerek, s ha a hüvelykujjammmal tartom a fülét, úgy simul bele a tenyerembe, mintha a részem lenne,
mintha én lennék.

Meg nem mondom

hol olvastam, s azt sem, hogy igaz-e, miszerint egy gyermek nevelése tizenhárom éves korában lezárul, - mindenesetre egymástól pont ennyi évre készült a két kép, s hiába tudom én, milyen lassan-fáradságosan telik egyik nap a másik után, ha egyszer a tizenhárom-évek közben meg egyszerűen elrepülnek, s én úgy nézek egyik képről a másikra, mintha nem is én, nem is velem, nem is általam...

Minden nap,

-mondom hébe-hóba fejcsóválva magamnak, - sokkal több képet készítek, mint amennyire a világnak szüksége van. Szavak és képek, mik boldogan lebegnek ég és föld között, mindig ugyanazon téma mentén, végtelen sok variációban...
Hat éve írom ezt a blogot.
( S boldog vagyok, hogy van ilyen. Hogy az olvashatja, aki akarja, hogy ez remélem nem tolakodás, nem zavarok talán vele senkit, s nem kell fákat kivágni miattam, de mégis írhatok, és olvashatok, és adok, és kapok.)

Közben:
Idebent apró szívességeket készítek a rendberakott fonalakból, az újfent magával ragadó horgolás szeretetétől hajtva. Egyetlen szabályhoz tartom magam: nem vásárolok új fonalakat, új gombokat, s a szakadt nadrágokat sem dobom ki addig, míg a valamelyik kisasszony el nem dönti, szeretni fogja-e a felújított ruhadarabot. Szeretek foltozni. Sok szakadt nadrág van, mert zajlik az élet, de az úgy van jól, ha a gyerekeknek nem a ruháikra-való-vigyázás a legfőbb gondjuk.

Odakint pedig gyönyörű hó van, s a valamelyik erdő valamelyik tisztásán van egy ház, benne lakik egy nyugdíjas erdész a feleségével. Szeretnek szóba állni a túrázókkal, s aki kíváncsi rá, annak elmesélik, hogy ez az erdő a legszebb a környéken. Én elhiszem nekik, az egész életüket ott élték le.
Aki a saját életében éli le az életét, természetesen azt látja a környéken a legeslegszebbnek.

A

gyerekek napi fél órát utaznak iskolába, majd ugyanennyit haza. Ez minden nap egy óra, egy héten már öt, egy hónapban több, mint húsz óra, s míg leérettségiznek, ki tudja mennyi-mennyi számolatlan idő... Közben megtanultak háborítatlanul olvasni vagy horgolni bármilyen zsúfolt buszon, bármilyen ide-oda kanyargó utakon.
A saját dirib-darab időcskéimben én gyakorolni szoktam. Mert minden kottában van két-három különösen nehéz sor, de ezeket öt perc alatt háromszor is el lehet gyakorolni. A múltkori házifeladatot is így tanultam meg, a mostanit is így fogom.
( Tonči Huljić darabjai olyan nehezek és szépek. Már a kották nézegetése is - mintha rajzok lennének - egyszerűen magával ragadó.)

Gyönyörű,

viharos, vad támadással fogadott ma reggel a Tél.
S lapátolhatom én hajnaltól estig a havat: látszata legfeljebb csak annyi ha lesz, hogy ki tudunk menni a kapuig meg vissza.
Viszont! Különlegesen szép hétfő van, s lapátolás közben arra gondolok, akire csak akarok.
Még soha nem éreztem ennyire, mint ma reggel, milyen valóságos együtt lenni örömben vagy bánatban vagy csak úgy azokkal, akiktől messze vagyok, s akiket szeretek.
A magánynak nem nagyon van helye, mikor képes vagyok nem saját magamat látni a világom legeslegközepének.

Új könyv

felolvasásába kezdünk a kisasszonyokkal ma estétől, de csak annyit vagyok hajlandó elárulni, hogy arról van szó, melyre vonatkozóan egy filmrészletet nézegetve azt mondta gyermekeim apja a minap:
Nézd csak, ez a film biztosan tetszene neked, olyan ruhákat viselnek benne, mint abban a te kedvenc könyvedben, hogyishívják...megvan: "Balsors és ítélet".