Mindig

olyan házifeladatot kérek, amiben benne van azért némi kis kínlódás ígérete, bár tudom előre, hogy pont emiatt nincs is kedvem aztán neki sem fogni az egésznek. Tíz percnyi időtartamra beállított csörgőórával szokom odaráncigálni fülönfogfa magam a zongorához. Tíz perc végtelenül több mint semmi, s ahhoz épp elég, hogy apránként eljussak az 1:30-nál kezdődő részig, majd ott megcsodáljam a két kéznek más-más ritmust diktáló hangok mögötti gondolat szépségét.

Amúgy, ahogy Tolsztoj is írja az 1856. február 5.-ei naplóbejegyzésében: Hála Istennek, második napja rendes vagyok. Én is, mindig csak egyik naptól a másikig.
Hogy egészen pontos legyek: egyik nap estéjétől a másik nap reggeléig.

Valamikor egy hónap múlva születésnapom lesz, s én még (nem túl sok évig ugyan, de) nem negyven, viszont amit ma reggel olvastam, az számomra is szóról szóra igaz.
 De leginkább az utolsó mondat igaz, szóról szóra s még azokon is túlra.

Az ember negyven után kezdi érezni, hogy kifele megy. - S különös, mint mikor valaki kifelé hajózik egy városból - ahol valamikor talán hosszú és keserves esztendőket töltött -, ahogy távolodik a kikötőből, az elszakadó város egyre szebbnek tűnik a szemében. - Belenőni a halálba: szerintem sokkal intenzívebb élet, mint fiatalnak lenni. A költészet a kimondhatatlant ostromolja. Nos, az öregség jelentése kimondhatatlan. A nagy öregek készek ma meghalni, és készek akár ezer évig élni még.
Én még csak ott tartok, hogy szorgalmasabban tanulok, mint bármikor eddigi életemben.
(Pilinszky János, Új ember, 1965. november 7.)