A dolgok megunásának csodálatos képtelensége kísér életem minden napján.
Meg a csészék...
A konyhakredenc polcán elnézegetve őket: nincs kettő egyforma. Mindegyik kedves, a legtöbbje ajándék, mindegyiket használom, s az eközben szerzett apró tökéletlenségek ellenére sem tudnék megválni tőlük, mert az kicsit olyan lenne, mintha elhagynám azt, aki adta. Legújabb kedvencem postán érkezett a minap.
Színe: mint a februári ég odakint. Olyan kicsi, olyan kerek, s ha a hüvelykujjammmal tartom a fülét, úgy simul bele a tenyerembe, mintha a részem lenne,
mintha én lennék.
6 comments:
En is igy vagyok a bogrekkel... Mindegyik kedves nekem. :)
csodálatos ez a tenyérbesimuló bögréd, és még szép nagy teled van, itt már alig látni havat (csak a földeken itt-ott, mint szakadt gúnya
Jól át lehet fogni, jó a benne lévő tea melegével a nézni az ablakból a meg-megújuló telet.( És jó a fülébe kapaszkodni is!)
Bögrék? Vannak melyekhez nem fűznek emlékek, csak úgy megvettem a "szerzés" miatt. Tőlük szabadulok meg. Maradnak végül az emlékekkel átitatottak és a mostanában nagyon tetsző nagymama típusú virágosak, a nefelejcsesek a bolhapiacról, mert manapság ilyeneket már nem csinálnak.
Küldtem neked egy kis tavaszt, nem sokára odaér....:D
Ezt a csészét a küldője készítette. Ezt elfelejtettem mondani, pedig fontos...
Lucia. Végre.:)
Post a Comment