Toszkána 1.

A toszkánai palazzok, giardinok és giardinettok, óh!
S a hídak! A háztetők! A pipacsok, a lekaszált, száradó fű illata, mely megcsap  a lehúzott ablakon át, ahogy autózunk naphosszat hajmeresztő, kanyargós utakon. Mivel már egyik autónkban sem működik a klíma, teljesen mindegy volt, melyikkel indulunk útnak.  Csak az a fontos, hogy guruljon, s vigyen el még egy ideig oda, ahova húz a szív s a kedv.
Nem mondom, megnézzük az illedelmes látnivalókat is, elkészítjük a ferde toronynál ugyanazon képeket, mint mindenki más - nem vágyom rá, hogy állandóan különleges legyek - de én mégis azokra a helyekre emlékszem leginkább, amit útközben fedezünk fel, véletlenszerűen, mikor megállunk csak azért, mert egyikünk szeretné.
Egy érdekes hídra emlékszem például.
S egy titkos kertre, mit messziről veszek észre először, hogy addig keressem aztán - magam után rángatva inkább csak egy fagyira vágyódó gyermekeimet - míg rá nem találok egy palota kőfalai mögött.

Négy nap Toszkánában.

Valamikor régen, némi gyors családi szabadnap-szünidőegyeztetés után lefoglaltunk egy házat Toszkánában. Aztán nem is gondoltunk rá, annyi minden történt mostanában, kinek is lett volna ideje, ereje utazásról álmodozni. Pedig utazni jó. Szabad. Lelkiismeretfurdalás nélkül, egyszerűen csak elfogadva a lehetőséget, szeretettel, örömmel.
Pontosan követve az éppen olvasott könyv (José Saramago: Die portugiesische Reise) egyik mondatát - "Bízd rá virágaidat egy hozzáértő személyre és utazz el..."* - bedobáltunk néhány ruhát a bőröndökbe, majd elindultunk.
S mert úgy gondolom, még mindig, megbocsáthatatlan lenne jegyzetelés nélkül utazni**, vagy akár csak élni, beszámoló következik. Próbálom rövidre fogni. Nem hiszem, hogy menni fog.

* Überlass deine Blumen jemandem, der damit umzugehen weiß, und fahr los. (José Saramago)
** Inexcusable to travel, or even live, without taking notes. (Franz Kafka)

#azéletszép

Kissé elgyötört gondolatokkal, szívvel s arccal értem oda ma a pünkösdi istentiszteletre, s kissé későn is, mint általában, de.
Hova mehettem volna máshova?
S ki másnak lett volna nagyobb szüksége az Igére, a ki tudja hányadik ünnepi prédikációra a Szent Lélekről, amit valaha hallottam s elfelejtettem?
Úgy megyek, ahogy vagyok, azért, hogy újból halljam, amit amúgy tudok, élek és hiszek:
Ő a hang a szívem mélyén, mely vezet, vigasztal és bátorít.
Ő a remény, mit nem vehet el senki.
Néha elhiszem:
az úton én is végig fogok tudni menni,s mire megérkezek, el is készülök.
A küszöbön átlépve majd, kivülről jelentéktelenül, belül viszont
ragyogni fogok, tudom.
Valahogy úgy, mint ily esős, borús délutánon a boglárkák
- mint megannyi kicsi bátor lámpás -
odakint a végtelen mezőkön.

Az elmúlt

egy-két-három-négy hét rohanása után ma végre normálisan főztem, majd sütöttem nem is egy, de mindjárt két tortát.
Hogy legyen majd a kisasszonyok miért nézzenek gyönyörű ámuló szemeikkel körbe a konyhában, s legyen miért megkérdezzék:
Mi történt? Minden rendben? Jókedved van?
Aztán éltünk tovább boldogan, míg meg nem haltunk. 

#azéletszép

ez most egy ilyen nap.
mikor hazakeveredve valahogy a munkából, szótlanul dőlök végig a kanapén.
odakint hideg van, eső áztatja a teregetett ruhát, idebent magamra húzom kedvenc, elnyűtt pulóverem.
amit látok, hallok és érzek, nem feltétlenül mindig szép és jó.
igazából néha egyszerűen csak összetöri a szívem.
de tudod mit?
ez akkor is az én életem. egyetlen és megismételhetetlen.
s ha nem tetszik valami, kitalálom, mit lehetne tenni, hogy elviselhető legyen mégis.
mit is, mit is...
a túlórákért kapott kis összegből kifizethetném egy afrikai gyerek négy havi tandíját, például. megírhatnék néhány képeslapot, például. főzhetnék magamnak egy nagy csésze teát, mert én is fáradt vagyok, és én is egyedül érzem magam. aztán elmosogathatnék. palacsintát süthetnék a gyerekeknek.
vagy szedhetnék egy csokor virágot - épp nyílik az orgona az udvaron -
 s mondhatnám, írhatnám, ezerszer-milliószor is, ha kell, hogy
a  z    é  l  e  t    s  z  é  p.    n  a  g  y  o  n    s  z  é  p.    m  é  g     a  k  k  o  r    i  s   ,  a  m  i  k  o  r     e  g  y  é  b  k  é  n  t     n  e  m  .

Virág és remény

nyílik mostanság odakint az ágak hegyén.
S láttam egyszer három rigót is, amint épp hogy leszállván egy-egy ágra, épp hogy kicsit hintázván, már - mint a gondolataim, drága, csupaszív jószándékaim - repültek is el, szálltak is tova, mintha soha ott sem lettek volna.
Pedig ott voltak.
Én láttam, és el is meséltem: fűnek, fának.
S a gondolataim is, füstbe ment jószándékaim is mind-mind itt voltak,
csak hát annyi, hogy
nem látta, nem számolta, nem mesélte el őket senki.

#azéletszép

Csodálatos üzeneteket hordozok a telefonomban:
Mit együnk? Nincs a hűtőben semmi. Mikor jössz már haza? Vegyél nekem kérlek, egy csomag gumimacit. Szeretlek! Hab dich lieb!  
Ilyen kedvességeket csak akkor kapok, mikor sok a munka s én későn jövök haza.
Mert vészhelyzetben kiderül, mi a fontos az életben:
étel, gumimaci, sok-sok szeretet.

Amúgy kedd reggel van, nagyon korán. Egy későn-hazaérkezős kedd a sok közül, semmi különös. Egyszerű ebédet készítek éppen: a még tegnap este héjában megfőzött és megpucolt krumplit kivajazott kerámia-tepsiben fűszerezem, vajazom, majd reszelt sajttal megszórva, fóliával letakarva forró sütőbe tolom. Mielőtt elindulunk itthonról, elzárom a tűzhelyet, a tepsit pedig odabent hagyom. Így nem fog tán teljesen kihűlni mire hazaérnek iskolából a gyerekek. A salátát ők is el tudják készíteni. Gyümölcsleves pedig van még tegnapelőttről.

Hogy van kiről gondoskodni, s van miből, s hogy vannak a keddek: ez ajándék.
Cserébe azt adom, amim van:
kicsit kevesebb alvást, jókedvű ébresztést, saját üzeneteim, munkakedvem, s egy kis tepsi sült krumplit ebédre.

A  z   é   l  e  t    m  a    i  s    s  z  é  p  . 
Ami vagyok, így ahogy, s amit adni tudok, az ma is teljesen elég.

#azéletszép

Apró, szinte banális történet: profi fotós készített portré-fotókat, egy kiállítás apropóján. Bárki odaállhatott a kamera elé, a kiállítás végén haza lehet majd hozni a képeket. A gyerekek persze mentek, hármójuk közül még a legfélénkebb is. Én: nem. Semmiféle könyörgésre, hívásra. Nem és nem. Mert nem vagyok elég fotogén, nem vagyok elég szép.
Ki hitte volna, hogy még mindig itt tartok.
Utólag persze bánom, nagyon.
Mert tudom, hogy elég szép vagyok, s a történetemnél valamivel bátrabb is, bölcsebb is.
Hogy mire volt mégis jó ez az egész, az ma jutott eszembe, munka közben: tanításra, a gyerekeknek.
Hogy ők ne kelljen, vagy nálam sokkal kevesebbszer kelljen megbánniuk valamit, amit - makacsság, kishitűség, hálátlanság miatt, de - nem tesznek meg.
Amúgy pedig kedd van, nekünk nyílnak a virágok a vadonban, hogy örüljünk, s eszünkbe jusson, egy pillanatra legalább:
a  z   é  l  e  t    s  z  é  p .

Ez a hely,

ez a falu, benne a ház, a kert, közepén a töredezett madáritatóval s a kopott kerámiatörpével - lehetne sokkal szebb, rendezettebb: de ez az otthonom, és szeretem.
Bár, meglehet, nincs is benne, tényleg, semmi érdekes.
Nincsenek mozik, üzletek, cukrászdák és múzeumok. Nincsenek parkok, korcsolyapályák, gördeszkapályák. Hogy-hogynem, az összes barát éppen valahol máshol lakik. Az élet itt vidéken, mondhatni  - főleg ha elmúltál tizenkettő, s nem vagy még egészen tizenhat - eléggé unalmas.

Ez a család, s benne én: ez az a kaland, amire föltettem az egész életem.
Egyenként mindannyian nyugodt, békés, viszonylag normális emberek - így együtt néha mégis káosz, s cirkuszba illő mutatvány.  Esetenként még az is hatalmas erőfeszítést igénylő, megoldhatatlan feladat, hogy egy időben, egy helyen legyen időnk s kedvünk leülni az asztal köré, játszani egy jót az új társasjátékkal.

Ez a blog pedig...
reményt hordozó mondatok műhelye, személyes menedéke alkalmanként összekuszált gondolatoknak, százféleképpen való megfogalmazása ugyanazon egyszerű mondanivalónak, mely helyett mást kitalálni sehogysem tudok, sehogysem akarok, s amit életem fő üzenetének szánok, legyen szó bármiről, bárkiről:

Köszönöm szépen.
Nagyon szeretlek.