S a hídak! A háztetők! A pipacsok, a lekaszált, száradó fű illata, mely megcsap a lehúzott ablakon át, ahogy autózunk naphosszat hajmeresztő, kanyargós utakon. Mivel már egyik autónkban sem működik a klíma, teljesen mindegy volt, melyikkel indulunk útnak. Csak az a fontos, hogy guruljon, s vigyen el még egy ideig oda, ahova húz a szív s a kedv.
Nem mondom, megnézzük az illedelmes látnivalókat is, elkészítjük a ferde toronynál ugyanazon képeket, mint mindenki más - nem vágyom rá, hogy állandóan különleges legyek - de én mégis azokra a helyekre emlékszem leginkább, amit útközben fedezünk fel, véletlenszerűen, mikor megállunk csak azért, mert egyikünk szeretné.
Egy érdekes hídra emlékszem például.
S egy titkos kertre, mit messziről veszek észre először, hogy addig keressem aztán - magam után rángatva inkább csak egy fagyira vágyódó gyermekeimet - míg rá nem találok egy palota kőfalai mögött.
3 comments:
az utazásainkban sem változik meg alapvető természetünk:)
igen, észre kell venni ami különlegesen szép, és el kell tudni fogadni a megszokottat is
ezen a hídon elgondolkodtam, mintha az elkészültet felülbírálta volna egy későbbi igény, hogy nagyobb vízíjárművel is át lehessen jutni alatta, és egy pillérét ennek megfelelően feljebb emelték (persze ezt csak én gondolom)
ez a lányod pedig meseszép ezen a képen
:)
és azt hiszem pompás élmény lehetett meglátni/átélni ott a napot, meg a virágokat meg a falakat meg a lépcsőket meg a hegyeket, meg a kerteket, meg az embereket, meg a cseresznyét, meg a levegőt ott jó messzire az egészévbeni-től :))
hihi, most végre elolvastam annak a hídnak a legendáját :)))
mesélj :)
Post a Comment