#azéletszép

Apró, szinte banális történet: profi fotós készített portré-fotókat, egy kiállítás apropóján. Bárki odaállhatott a kamera elé, a kiállítás végén haza lehet majd hozni a képeket. A gyerekek persze mentek, hármójuk közül még a legfélénkebb is. Én: nem. Semmiféle könyörgésre, hívásra. Nem és nem. Mert nem vagyok elég fotogén, nem vagyok elég szép.
Ki hitte volna, hogy még mindig itt tartok.
Utólag persze bánom, nagyon.
Mert tudom, hogy elég szép vagyok, s a történetemnél valamivel bátrabb is, bölcsebb is.
Hogy mire volt mégis jó ez az egész, az ma jutott eszembe, munka közben: tanításra, a gyerekeknek.
Hogy ők ne kelljen, vagy nálam sokkal kevesebbszer kelljen megbánniuk valamit, amit - makacsság, kishitűség, hálátlanság miatt, de - nem tesznek meg.
Amúgy pedig kedd van, nekünk nyílnak a virágok a vadonban, hogy örüljünk, s eszünkbe jusson, egy pillanatra legalább:
a  z   é  l  e  t    s  z  é  p .