miket még múlt ősszel vettem volt, elfelejtettem elültetni. Hogy egészen őszinte legyek: azt is elfelejtettem, hova raktam el őket. Az elmúlt évek munkájából él a kicsi kert a ház előtt. A néhány szálat, mit van szívem leszedni, oda teszem, hol hétköznapias küzdelmeim legádázabbja zajlik: a mosogatókagyló mellé. De tehetném a fürdőszoba padlójára is akár, a ledobott koszos ruhák mellé. Vagy a konyhaasztalra, mit képtelenség üresre takarítani. Vagy a gyerekek által hazahozott bizonyítványok mellé. Vagy az irodába. Legalább egy szálat az autómba, ha már ott töltöm az életem felét. Vagy a határidőnaplóm közelébe. Vagy ki tudja. Soha ennyi esélyem a kudarcra még nem volt.
Két szóban az élet:
Mosatlan és virágok. Koszos ruhák és gyerekek. Sírás és nevetés. Sok-sok veszteség - sosemlátott gazdagság. S ha rohanó vonatút az életem épp, akkor hozzáteszem, az igazság kedvéért, azt is: örök útitársam az öröm.
Nemrég egy tengerparton állva visszadobtam a vízbe a legszebb kicsi követ
*, mit találtam.
Mint aki megértette végre: ami az enyém, nem tarthatom meg.
Ami az enyém, nem veszíthetem el.
* az mit jelent vajon, hogy mostanában mindenről eszembe jut egy-egy Pilinszky-vers?
7 comments:
Az utolsó két mondatodat a szívembe zártam. Örökre!
Köszönöm, Márta!
Köszönd Pilinszkynek.:)
Különlegesen szép ez az írás, mert minden benne van! Jó olvasni! Elmerülni... :) :)
Nagyon szép, ahogy megéled és átszűröd a hétköznapjaidon az olvasmányaidat, Márta. Mi másra való az irodalom, ha nem erre? :-)
még mindig ünnep, ha néha hozzá(m)szólsz :)
"Kérem a következőt!" :)
...nem mintha nem lenne kovetkezo ;)...
Post a Comment