Az élet értelme.

Nemrég azt találtam válaszolni, gondolkodás nélkül egyébként, valakinek arra a kérdésére, hogy mi az élet értelme, hogy: a kapcsolat. Istennel, magammal, másokkal. Így utólag úgy gondolom, még a sorrend is stimmel. Így utólag még azt is gondolom, ez egy bölcs mondat, sokkal bölcsebb, mint amilyen én magam vagyok, vagy amilyennek esélyem van valaha is lenni. Mondhatom így is: nálam egy mérettel nagyobb. Ott van rá az egész életem, hogy belenőjek.

Új naplót kezdek. A régi, csodaszép, bőrkötésű, aranyozott szélű barnát, amit nagyjából egy éve kezdtem el írni, teleírtam, telesírtam. Egy napló a saját magammal való kapcsolatot segíti, ezért nem lehet másféle, csak olyan, mint amilyen én vagyok és amilyenné apránként válok. Engem nem zavar, hogy tele van firkával, félbeszakadt mondatokkal, hogy van benne kávé- és könnyfolton át minden, hogy vannak oldalak, amiket csak úgy áthúztam, hogy nem néz ki túl szépen, hisz én sem nézek ki túl szépen, így illünk is egymáshoz, a naplóm és én. Most újat kezdek, a borítója ennek is nagyon szép, a színe törtfehér, rajta aranyozott pöttyök. A régit akár el is dobhatnám, egyszer talán meg is teszem, hiszen nem tartozik a tartalma senki másra. Ha kidobom sem vész el, ha kitépem a lapjait sem vész el, mint ahogy az életem sem válik értelmetlenné csak attól, hogy lassan elmúlnak a napjai, s hogy egyszer én is meghalok. Ha csak kicsit is jobb emberré váltam, hogy írhattam bele, nem vész el. Ha csak kicsit is szebb a világ attól, hogy én is vagyok, nem élek hiába.

Csomagolok amúgy.  Utazunk. Egy 42x32x25 cm-es táskába kellene bepakoljak úgy öt napra való ruhát és mindent, amire még szükség lehet. Szögezzük le: a könyveimre szükségem van. Csak az a baj, hogy én mind a négyet, ami most érdekel, szeretném magammal vinni. De akkor nem fognak beférni a ruhák. De ha valamelyiket is itthon kellene hagynom - hiszen tudom-tudom, hogy öt nap alatt akkor sem fogok tudni ennyi könyvet kiolvasni, ha nem alszom, nem eszek, nem beszélek senkivel, nem nézek meg semmit -, az nekem olyan érzés, mintha el kellene döntenem, hogy a jobb kezemet vágják le, vagy a balt. Nem túlzok túlságosan túlzottan, sajnos. Help me. Segítsen valaki, ha csak egy kicsit is, de normálisabbnak lenni...

A hegy.

Ha akkora hitünk volna, mint egy mustármag, és azt mondanánk ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nekünk lehetetlen.*
Én azt szeretném, ha megmaradna szépen minden hegy a saját helyén. Szeretném legközelebb is megtalálni őket, ha arra járok, Retyezát, Parãng, Kékestető, Zugspitze, de még ez a kis domb is a házunk mögött maradjon csak ott, ahol van.
De ha lenne bár mustármagnyi hitem, nem gondolnám azt, amit gondolok változhatatlannak vélt emberekről, kőbe vésett szokásokról, zsákutcába jutott kapcsolatokról, s nem lenne annyira nehéz megbocsátani századjára is ugyanazt a hibát, nem fejezném be helyette senkinek a mondatát, nem gondolnék senkit sem javíthatatlannak, nem vélném senki betegségét gyógyíthatatlannak, senki történetét reménytelennek, senki véleményét az egyetlennek, főleg a saját magamét nem.
A hegy az egyáltalán nem is hegy.
A hegy az én vagyok, a saját konok mozdíthatatlanságomban vagyok az.
S nincs nagyobb csoda annál, mint mikor én magam képes vagyok megmozdulni, innen oda menni, változni, gyógyulni, újrakezdeni, élni, remélni, szeretni. Főleg szeretni. Mert nem marad meg csak a hit, a remény, a szeretet, e három, ezek közül pedig legnagyobb nem a hit, nem a remény, hanem egyedül a szeretet.
#vasárnapigondolatok

* Máté evangéliuma 17:20

Tükör által homályosan.

Miközben felaprítom a túlérett barackokat a süteményhez,  
és kissé hamarabb indulok el itthonról reggelente, hogy lassan autózhassak végig a dombok között,
és miközben látni vélem az út mentére potyogott almákon ahogy megcsillannak az ellenfényben a harmatcseppek,
s ahogy szeretettel és nagyon fáradtan elkészítek még késő este egy nagy fazék levest a másnapi ebédhez,
és előveszem a tornamatracomat a felújítási káosz ellenére, hogy elvégezzek, ha csak néhány gyakorlatot is,  
és olvasok, elég sokat, Zsuzsa Bánk, Orhan Pamuk és Arundhati Roy könyvei a legjobb barátaim idén nyáron,
s míg megsimogatok egy kórházi takarón nyugvó ráncos kezet,
míg meglepetéseken töröm a fejem, s igyekszem teljesíteni, ha teljesíthető, valakinek a kívánságát,
s miközben folyton lefotózok, többnyire csak úgy, magamnak, minden szépet és jót, amit csak utaimon észreveszek,
s míg hallgatom a konyhából éppen kiszűrődő edénycsörömpölés és nevetés hangjait - palacsinta készül! -
közben én milliószor is azt érzem, hogy ezek közül egyetlen egy is elég lenne.
Egyetlen ennyire kedves és jó dolog létezése is elbizonytalanít, torkomra forrasztja a panaszkodó szót.
Hiszen olyan szép a nyár!

A mennyországnak egy-egy darabkáját itt a Földön ha észreveszem, ha azt a magam vagy mások számára megteremtem, az képes megőrizni a honvágyat, s nem engedi kialudni a reményt arra nézve, hogy létezik valahol az egész is. Az eredeti. Az igazi.

A mindennapi emberi élet töredezettségében is annyira, de annyira szép. Persze, szépségében is pont annyira töredezett.
S mégis képes, ha csak homályosan is, ha csak részlegesen is, visszatükrözni - mint ahogy egy törött tükör egyetlen darabja is képes visszatükrözni - az egész végtelen eget.

A tartalék.

Az igazán mély, tartós, mindenre elszánt, visszavonhatatlan, felemelő, erőt adó kapcsolatok - Istennel, önmagammal, másokkal - el tudják viselni az erőt próbáló, borús, hideg napokat is.
Tudják hordozni úgy az árnyékot, mint a fényt, a közelséget s távolságot, a jót is, a rosszat is.
Ha mindannyian kapunk és adunk, bőséges, jóhiszemű, nagyvonalú, pazarló odaadással ha adjuk másoknak mindig saját magunkat, akkor jöhet az élet gondja is.
Rohanás, csend, felcsattanó türelmetlenség, félreértés, csalódás, időhiány, erőhiány, kedvhiány, belefáradás, mittudomén: legyen szó csupán csak egy egészen egyszerű fürdőszobafelújításról a hétköznapok ráadásaként... - mindegyiket ismerem, személyes jóbarátom mindegyik.
Mégis. Van elég tartalék. Jut is, marad is. Ne féljünk! Fenségesen megélünk belőle míg csak el nem fogy, de ha jól beosztjuk, még utána is megélünk belőle addig, ameddig.

Vasárnap reggel.

Hajnalonként szokott rámtörni. Mintha leplet borítanának rám, amitől összeszorul körülöttem a tér, eltűnik lassan fölöttem az ég, s egészen apróra húzza össze önmagát idebent a szív. Attól félek, hogy nem leszek elég. Hogy csalódást okozok. Hogy nem fog sikerülni, nem fogok tudni fontos kérdésekre válaszolni, nem leszek hiteles, s egyáltalán nem fogom tudni megoldani, az életet nem, de még egy egyszerű vacsora elkészítését sem, hiába hogy annyiszor megoldottam már. Olyan ez, mint mikor néhány hete egymagamban levezettem 1500 km-t négy különböző országon át, de ha sokáig töprengek, s elkezdem végiggondolni, mikor melyik pedált is kellett lenyomni, már nem vagyok benne biztos, tudok-e hát én egyáltalán autót vezetni. Nem értem ezt az időnkénti megtorpanást, ennyi év után meg végleg nem értem, hogy hova tűnik a rutin adta biztonság, a tapasztalat s a bölcsesség hogy hova tűnik, de tény, hogy eltűnik, s én úgy állok a dombok mögött lassan felkelő Nap felé fordítva gyűrött arcom, mint egy kezdő, bizonytalanul, gyengén, félve, majdhogynem rettegve a feladat ragyogó nagyságától. Időm legnagyobb részében just do it alapon egyszerűen csak teszem a dolgom, mint mindenki más, jól-rosszul, az éppen soron következőt, anélkül, hogy különösebben belegondolnék. Hajnalonként szokott csak néha rámtörni, az élet hihetetlen szépsége és nagysága ilyenkor késztet leborulásra, s nem tud felemelni semmi más, csak egy mondat, életem legfontosabb mondata, a legrövidebb és legszebb igehirdetés, amit valaha hallottam: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. (2 Kor 12:9) 
 

Kelekótya.

Nemrég egy csütörtöki munkanap végén úgy köszöntem el az irodában, hogy mindenkinek szívből szép hétvégét kívántam, majd elindultam hazafelé.
- Ugye tudja, Fráu Prodán - szólt utánam a főnök -, nincs még hétvége, holnap még be kell jönnie dolgozni!
Ma, egy pénteki munkanap végén úgy köszöntem el, hogy viszlát, végeztem minden munkámmal, holnap reggelre legyenek szívesek kikészíteni valami újat az asztalomra.
- Ugye tudja, Fráu Prodán - így a főnök -, hétvége van már, holnap nem kell bejönnie dolgozni!
De amúgy rendben vagyok, eléggé megbízható és pontos szereplője a precíz német munkaerőpiacnak, csak az időt érzékelem egy egészen kicsit másképp, mint a kalendárium, s ha békén hagynának, még ez sem lenne világvége, hisz amit emitt lecsippentenék, azt amott becsülettel, tisztességgel hozzá is adnám.

Valamelyik

kisasszony már időtlen idők óta szeretne raszta-frizurát. Attól még hogy mi felnőttek ennek semmi értelmét nem látjuk, hogy sajnáljuk rá a pénzt, az oda-vissza öt óra utazást a legközelebbi nagyvárosba, ahol hozzáértő afrikai asszonyok készítenék el, hogy egyáltalán nem értünk hozzá, s ezért aggódunk, nehogy tönkremenjen a gyönyörűszép haja, hogy vitatkozunk felette és miatta, hogy szerintünk nem praktikus és nem is szükséges, attól még ő szeretné. Kitartóan, sóvárogva, nagyon-nagyon. Sokba kerül, persze, s hát mennyi szegény gyermeknek segíthetnénk helyette! - kiált fel utolsó, mind erőtlenebbé váló érveléssel az apja. Segítünk rajtuk is, nem is keveset. De én már tudom egy ideje, hogy meglesz az új frizura. Még akkor is, ha az én szempontomból nézve ez csak ürügy. Hisz bár szerintem is szép, túl sokáig nem fog tartani. Elmúlik, mint a divat, mint a nyár, mint a reggeli köd a dombok fölött. Ami megmarad, az egy érzés. Hogy ő fontos. A vágyai, az elképzelései, az ízlése, a stílusa, az egyedisége, az egyénisége, egyszóval ő maga a fontos, mindenestül, ahogy van. A fonat-rengeteg a fején csak drága. A fontosság tudata a szívében viszont egyenesen megfizethetetlen.