Hogy érdemes-e

az amúgy is túl korán kezdődő napot csak azért még korábban kezdeni, hogy végül - sikertelenül egyébként - egy egészen rövid, egysoros vers fordításával töltsem el ezt az értékes, drága áron megvásárolt időt, nem tudom. Szerintem érdemes.
Nayyirah Waheed verseire véletlenül találtam rá. A wikipédia szerint talán ő a legnépszerűbb költő az Instagramon. Nem tudom. Nem fontos. Számomra elég ez az egyetlen sor.
"Stay soft. It looks beautiful on you." (Nayyirah Waheed)
Maradj lágy. Maradj szelíd. Maradj formálható. Olyan szépen mutat rajtad.

Ha el kellene magyaráznom, de nem kell, hogy miért költök a fizetésemből jóval többet, mint lehetne, könyvekre - és ezzel egyidejüleg jóval kevesebbet új ruhákra, csokoládéra, ékszerre -, akkor talán egyszerűen csak megmutatnám ezt a verset. Mert engem ez éltet. Mert amióta ismerem, úgy gondolok a szelídségre, mint egy ruhára, egy kendőre, amit a vállamra terítek, miután sietősen magamra húzom reggelenként az egyszerű farmernadrágot, pulóvert.

Aki szelíd, az nem feltétlenül hallgatag, nem mosolyog folyton, nem biztos, hogy engedékeny és halk szavú. Aki szelíd, az nagyon is erős. Tud veszíteni. Tudja hordozni a távolságot, a titkot, a csöndet, a félreértést, a befejezetlenséget, az aszimmetriát, a búcsút. Le tud mondani a bosszúról. Nem cinikus. Tud bocsánatot kérni. Meg tud bocsátani. Megengedi, hogy néhány gondosan kiválasztott ember miatt néha megfájduljon a szíve, így is óvja, védi a megkeményedéstől. Régi bűnöket nem emleget, kifejezetten ragaszkodik hozzá, hogy ő is tévedhet. Tudja, mikor hallgasson, tudja, mikor beszéljen, s tudja, mikor csukja be maga után az ajtót.

A szelídségről tulajdonképpen nem tudni, egészen pontosan milyen. Manapság mindenesetre ritkaság. Érték. A szívnek olyan belső hozzáállása, amelyért érdemes erőfeszítéseket tenni. Némely emberen itt-ott észre lehet venni. Úgy néz ki, mint egy gyönyörűszép, láthatatlan köpeny a reggelenként sietve felhúzott farmernadrágon, pulóveren.

Ma reggel

rózsaszínre festette a hajnal a dombok mögött az eget. Később láttunk egy nagy mezei nyulat az út mentén, és erről eszünkbe jutottak a régi szép idők, amikor még Rémusz bácsi meséit olvastuk fel hangosan esténként. Volt tíz percnyi időm munkakezdés előtt, ezért egy utcalámpa alá parkoltam az autómat, hogy lássak olvasni. Később küldtem postán csak úgy, semmilyen alkalomból, valakinek egy ajándékot. Ma mindenkire mosolyogtam, akivel csak találkoztam, s mindenkivel folytattam egy akármilyen rövid társalgást. Estefelé pedig, hazafelé jövet hangosan végigénekeltem az utat autóban.

A mai napot egyébként és eredetileg és egyszerűen csak túl akartam élni.
Maradjunk annyiban, hogy nagyon nehéz volt.
De meggondoltam magam, nem tehetek róla, még ott a legelején, a rózsaszínű ég alatt és miatt.
Eldöntöttem, hogy csak egy napig nem bánkódok a múlton, egyetlen napig nem félek a jövőtől sem. Jelen leszek, itt és most, a saját életemben.
S jöttek sorban a nyúl, az emlék, az olvasólámpa, a mosoly, az emberek, jött a nehéz is, a fájdalmas, s jött a csönd, a kedvesség - így, egyetlen egyszerű hétköznapban eljött hozzám az egész mindenség.

Mikor Mózes, ott fent a hegyen, megkérdezte a neki az égő csipkebokorban megjelenő Istentől, hogy mi a neve, Ő azt felelte: Vagyok, aki vagyok. Így szólj Izráel fiaihoz: a Vagyok küldött engem hozzátok.*
S azóta lehet tudni az Ő lakóhelyét. Ha gondolatban folyton, ahogy én szoktam, a múltban időzök, vagy a jövőben, akkor elmulasztom a találkozást itt és most, ahol Ő mindig van: a jelenben.
 
*Mózes második könyve 3:14

A többi

hozzám hasonló korú bakfis fogalmam nincs, hogyan csinálja, de én azt vettem észre a minap, hogy nem is az élet, a főnök, a család, a tennivalók végtelen listája az, ami hajszol, hanem én, saját magamat.
Siettetem magam a munkaidőm végén, mikor már látom, hogy ugyan tovább kell maradnom, de nem szeretném megváratni közben a gyerekeket sem.
Sietek munka után bevásárolni, majd utána haza, hogy ne legyen túl sokáig egyedül a Mama sem.
Képes vagyok ledolgozni hét-nyolc órát úgy, hogy sajnálok magamtól közben egy fél órányi ebédszünetet.
Az egyik nap aztán a múlt héten, talán szerdán, sóhajtottam egy nagyot, és feladtam ezt az egész reménytelen küzdelmet.
Úgysem tudok mindenütt ott lenni, mindenkit hazavinni, mindenkinek a kedvére tenni, és ezt nem is várja el tőlem tulajdonképpen senki.
Hatalmas, látványos újévi fogadalmak hiányában beérem tehát ilyen egészen apró változásokkal:
Nyugodtan, szeretettel fejezem be minden nap a munkám, ha így tovább tart, akkor is.
A gyerekek, ha sietnek,  hazamehetnek iskolabusszal.
Túlórás napokon félidőben elmegyek sétálni egyet a parkban.
Ha nem tudtam előre megfőzni az ebédet, hazaérve eszünk inkább szendvicset, s csak estére készítek valami igazán finomat.
Én szeretek sok embernek főzni, szeretek hétköznap is gyertyafényes, virágokkal díszített asztalt teríteni!
A magamra vállalt sok sietés miatt viszont sokszor úgy élek, mintha rágás nélkül nyelném le az ételt.
Nem tudom, a hozzám hasonló korú, helyzetű lányok hogyan hordozzák az örömöket-terheket, de én azt látom, kicsi változtatásokkal is szebbé lehet tenni az életet. Élhetővé. Kedvesebbé. Reménytelibbé.

Ma reggel,

amikor is az egész éjjelen át tartó szakadatlan, elszánt havazás következtében túl nagy kihívás lenne akár csak friss zsemléért is lemenni a faluba, ezért kénytelen vagyok verseket fogyasztani reggelire, a következő kérdéssel fordulok a mindenséghez: lehetséges, hogy tényleg nincs magyar fordítása Mascha Kaléko verseinek? Vagy csak én nem találom őket? Ha így van, akkor értem, miért kellett nekem majdnem tíz éve már, hogy ideköltöznöm, miért kellett nagy keservek árán ezt a rettenetes, gyönyörű nyelvet úgy-ahogy megtanulnom. Hogy egy ilyen behavazott reggelen olvashassam ezeket a verseket, azért.

A saját,

szokásos reggeli sietésemből, már kabátban-sálban és táskával a vállamon fordultam vissza, hogy készítsek még gyorsan egy uborkás-sajtos szendvicset, odatettem a hátizsákjára, hogy biztosan észrevegye, majd, mivel őt magát sehol sem találtam, elköszönés nélkül voltam kénytelen elindulni, hogy aztán a ház előtt lássam, nem tűnt el, ott van, ő is épp a saját, szokásos reggeli sietéséből lépett ki, hogy eltakarítsa a havat az autómról ahelyett, hogy mondjuk szendvicset készítene magának - mindezt annak a hétköznapi, csendes, a másik javát a magáénál fontosabbnak tartó szeretetnek a nevében, amiről ritkán szólnak a rádióban a dalok, nem nagyon írnak az újságokon a címlapok, ami csak úgy van, mint útszélen az apró virágok, s olyannyira feltűnés nélküli, hogy én is csak így estére vettem észre,  mennyire szép.

Januári olvasmányok

Utoljára talán John Steinbeck Érik a gyümölcs c. csodálatos könyvét olvastam ilyen keservesen, le-letéve, minduntalan össze-összeszoruló szívvel, mint Arundhati Roy új regényét, az A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma címűt. (Egyébként az én hibám, tudhattam volna. A másik könyve, Az Apró Dolgok Istene című sem volt könnyű olvasmány.) Körülbelül négyszáz oldal után van, azt hiszem, az első olyan mondat, ami valami szépet ír le, talán egy ölelést. A könyv cselekménye India kitaszítottjai, számtalan konfliktusa, háborúja, a terror körül bontakozik ki, nagyon-nagyon lassan, rengeteg érthetetlennek tűnő, különálló, a könyvnek majdhogynem a végéig különállónak is maradó történet formájában. Ha a káoszt szerette volna valamilyen új formában megjeleníteni az író, akkor ez, azt hiszem, sikerült. Mert talán nem is lehet máshogy elmesélni egy történetet, ami töredezett, ami romokban hever. De engem érdekelnek ezek a történetek is. Szeretem megkeresni bennük azt, ami mégis szép. A legkedvesebb rész talán az, amikor az egyik főszereplő, egy Tilo nevű nő, akinek menekülnie kell, beköltözik fogadott gyermekével a Jannat-fogadóba. Ezt a fogadót egy temetőben alakította ki a társadalom kivetettjeit, sérültjeit, hajléktalanjait ilyen-olyan formában képviselő néhány ember. Olyan fogadó ez, ahol van hely nem csak kettőjüknek, de a kutyájának is, sőt a kutyája összes kölykének is. Tiszteletére kiöltöznek a lakók, és welcome partyt szerveznek, léggömbökkel, étellel, itallal. S Tilo, ez a tanult, okos nő, életében először úgy érzi, otthonra talált.
Fogalmam nincs, jó-e a könyv vagy sem. Nem tudom. Néha úgy gondolok az irodalomra, mint egy idegenvezetőre, akinek az a hivatása, hogy kivezessen szűk világomból, kiszélesítse keskeny határaimat. Hogy megmutassa azt, ami van, úgy, ahogy van, a sötét helyeket is. De ezt nem teheti meg anélkül, hogy egyúttal fel ne hívná a figyelmet ezeken a legsötétebb helyeken is felvillanó, újra és újra reményt keltő fénysugarakra. Mindig arra jutok végül, hogy a jó könyveknek, az irodalomnak az a feladata, hogy segítsen élni. S ha így nézem, akkor ez a könyv jó. (Engem legalábbis) segít élni.

Ahogy

kinéztem ma reggel a konyhaablakon, lassan, álomszerűen alászálló hópelyheket láttam.
Amit ők láthattak volna benézve ugyanezen az ablakon, az egy hosszú kockás flanellingben álldogáló, borzas, kissé elkínzott arcú lány.
Nem tudtam aludni az éjjel. A fájdalomtól nem, s ez utóbbit a később a szájsebészeten töltött nap sem tudta - egyelőre - orvosolni. Amiatt sem, mert egy jó barátnőmet tegnap műtötték, s hogy fájdalmai majdhogynem csillapíthatatlanok, az összetöri a szívemet. Ráadásul újból belegondoltam, milyenek lesznek az elkövetkező évek, s elkezdtem hirtelen félni.
Ilyenkor, mikor egyszerre érek el fizikai és lelki teljesítőképességem határára, mikor bezáródik az Ég, és elfogy körülöttem a levegő - mindig attól tartok: ha eddig nem, akkor most fog kiderülni, hogy amiről mindig írok, beszélek, azok csupán csak szép szavak. Blöff. Magam sem vagyok biztos benne, van-e mögöttük tényleges fedezet.
Nehéz őszintén örülni a csokor sárga tulipán látványának az asztalon, ha közben épp azt próbálom kiszámolni, hány óránként vehetek be egy újabb fájdalomcsillapítót úgy, hogy mégse terheljem túl a szervezetemet. Nehéz türelmesnek lenni, hálásnak, figyelmesnek. Nem is vagyok az. Olyasmiért büntetem a családtagjaimat, amiről ők nem tehetnek.
De aztán pont itt és pont most, egyikük megfogalmaz néhány mondatot:  
Te mindig olyan kedves vagy. Most természetes, hogy nincs már türelmed hozzánk. Menj pihenni. Én majd elrendezek ma este helyetted mindent.

Néhány egyszerű mondat is elég ahhoz, hogy megnyíljon az Ég, legyen újra levegő, kitáguljon a határ, s elfogadhatóvá váljon az, mi elfogadhatatlan.
Néhány szó is elég, hogy megértsem, én is csak egy ember vagyok.
Csak néhány szó, s még azt is megértem:
embernek lenni éppen elég.

Vasárnapi gondolat.

Fülöp találkozott Nátánaéllel, és így szólt hozzá: "Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak: Jézust, a József fiát, aki Názáretből származik." 
"Származhat-e valami jó Názáretből?" - kérdezte tőle Nátánaél. 
Fülöp így válaszolt: "Jöjj, és lásd meg!" 
Amikor Jézus látta, hogy Nátánaél közeledik feléje, azt mondta róla: 
"Íme, egy igazi izráelita, akiben nincsen álnokság."
János evangéliuma 1:45-47

Újból és újból rácsodálkozom arra, ahogyan Jézus néz az emberekre. Ránéz Nátánaélre, s nyilván látja, mennyire előítéletes ez az ember. Látja, mennyire szűk a látóköre. Ő az az embertípus, akinek meg sem fordul a fejében, hogy valahonnan máshonnan, az ő elképzelésein túlról - például a katolikusoktól, protestánsoktól, idősektől, fiataloktól - is származhat valami jó. Látta ezt jól, az első mondata róla és hozzá mégsem erre vonatkozik. Olyan ragyogó, tiszta szavakat használ vele kapcsolatban, mint igazi, álnokság nélküli. Felemeli őt. A jót nézi benne, azt, ami valóban értékes.
S ott van egy másik eset, amikor odavezették hozzá a házasságtörésen ért asszonyt. Az első mondata hozzá felszabadító erejű volt: nem ítéllek el téged. És csak utána mondta, hogy: menj el, és mostantól fogva ne vétkezz. Mindkét mondat fontos. A sorrend is nagyon fontos.
Rólam vajon mit mondana, ha találkoznánk?
Először az jutott eszembe, hogy inkább csak semmit. Se jót, se rosszat. Észre sem venne.
Aztán, ahogy néztem, hogyan kel fel ma reggel a dombok mögött a Nap, megkockáztattam egy másik gondolatot is.
Ha Ő valóban a jót nézi az emberekben, akkor lehetséges, mégiscsak észrevenne.
Lehetséges, mégiscsak mondana valamit.
Íme, egy lány, aki megbecsüli azt, amije van. Íme, egy lány, aki tud szeretni. Aki ragaszkodik hozzám. Aki nagylelkű. Íme, valaki, akinek valóban szép a szíve. 
Persze, igazából fogalmam nincs, mit mondana. De abból, amit többek között Nátánaélnek mondott, arra következtetek, valami jót. Valami felemelőt, az értékeimet kiemelőt, valami számomra meglepőt. Valami egészen-egészen megrendítőt. Valamit, amitől megváltozna az, ahogyan másokra és magamra nézek.

Nem egészen

két hét után ma reggel újból dolgozni indultam. Nagyon korán keltem, nagyon halkan teát főztem a termoszba, betettem egy könyvet a táskába, majd a napok óta tartó esős, szeles időben lementem a falu központjába, a 6:40-es buszhoz. Iskolaidőben lehetetlen rajta helyet találni, ma csak ketten utaztunk. Szép volt. Magam sem értem miért, mitől és honnan, de egyszerűen csak elárasztott az öröm. Azt sem tudnám megmondani, minek örültem. Mindennek.
Talán egész adventben nem hallani, látni az örömnél gyakoribb szót. Karácsonyi díszekről, dalszövegekből, dekorációkról próbálja magát becsempészni az emberi szívekbe.
Hogy aztán, mikor már rég kialudt a szilveszteri tűzijáték utolsó szikrája is, így érkezzen meg hozzám: meglepetésszerűen, csendesen, egy ilyen dísz nélküli, magányos, sötét reggelen.

Ha elfelejteném,

melyik évben járunk éppen, egyszerűen csak megkérdezném a legnagyobb gyermekemet, hány éves. S ha azt mondaná, tizennyolc, akkor tudnám, kétezertizennyolcat írunk. S még azt is tudnám, egy napja nagykorú lett, ez utóbbit az agyam egyébként felfogta már, a szívem még nem. A születésnapja előtti éjszakán teleragasztottam a konyhaajtót a tizennyolc év alatt róla készült fotókkal, ezt volt az egyik ajándékom.
Nem tudnám megmondani, mikor nőtt meg, csak a teljesség igénye nélkül kiválogatott és egymás mellé tett sok-sok pillanatfelvételt szemlélve látjuk a változást, a folyamatot.

Még ennél is kevésbé tudnám megmondani, mit teljesítettem az elmúlt évben, miben fejlődtem, lettem-e egyáltalán jobb, bölcsebb, érettebb. A lélek rezdüléseiről nem készülnek pillanatfelvételek.
Ami biztos: negyven éves lettem. (Szeretek negyven éves lenni!)
Utaztam elég sokat, ha csak néhány napra is, de volt alkalmam járni Izráelben, Franciaországban, Olaszországban, Svédországban, Erdélyben, Szlovéniában.
Az évnek legalább a felét házon belüli és kívüli, tervezett és tervezetlen, pénzt és idegeket felemésztő, nagy felújításokkal töltöttük.
Ötszemélyes háztartásunk hatszemélyesre bővült.
Írtam a blogba majdhogynem kilencven bejegyzést.
Rendszeresen jártam kóruspróbákra, s az imacsoportba is újból bekapcsolódtam.
A munkahelyem ugyanaz.
A legjobb barátom ugyanaz.
Olvasni sokkal kevesebbet olvastam, mint amennyit szoktam, vagy szerettem volna. Tényleg jóval kevesebb időt szánhatok magamra.
Sokat sétáltam.
Megnövesztettem a hajamat.

Az új évre való tekintettel idén is választottam mottót, János evangéliumának az egész tizenötödik részét, mely összefoglalva így hangzik: maradjatok meg a szeretetben. 
A választás egy jóval hétköznapibb helyzetből indult amúgy, egy ajándékboltban láttam még az ősszel egy pici tálcát, amelyen az állt, hogy stay in love. Nagyon tetszett, meg is akartam venni, de aztán mégis visszaraktam, mégis a kosárba tettem, mégis, mégse, mégis, mégse, végül otthagytam, amit a mai napig bánok. Az üzenetet viszont viselem a szívemben, a kezemben, a szememben.
Nem baj, ha a szép új év végén sem fogok tudni felmutatni majd semmi különlegeset.
Csak szeretnék jó lenni. S szeretnék megmaradni, mindenféle feltűnés és pillanatfelvétel nélkül is, még egy évig a szeretetben.