A nálam

ügyesebb háziasszonyok valódi befőttesüvegekbe tesznek el a nyár valódi terméseiből lekvárok, savanyúságok, szörpök, kompótok formájában télire valót.
Én most inkább csak egyetlen, s csak kívülről üresnek tűnő üvegbe gyűjtöm a pillanatokat.
A saját kertemben történő, szerény levendulaszüret utáni illatát a kezeimnek. A kora reggeli perceket munka előtt a balkonon. A hársfák illatát, ahogy észrevétlenül betöltik az autó belterét mikor áthaladunk a falu apró főterén. A dombokon a lekaszált fűcsomók szépen elrendezett látványát. A búzatáblák lassú aranyba fordulását. Hozzá Sting Fields of Goldjának dallamát. A nyitott ablaknál végigaludt hűvös nyári éjszakákat. A szúnyogcsípéseket. A csillagos eget. A sok túlóra után meglepetésszerűen kapott néhány szabadnapot. S az elhatározást, hogy akkor megéri másfél napra is, a hirtelen esősre forduló időjárásban is elmenni nyaralni, s közben csupa olyan dologgal múlatni az időt, amit itthon is megtehetnénk akár.
De nyár van. S a nyárhoz hozzátartozik a koffer, az én kofferemhez pedig, gyógyhatású kísérőként, a levendula s a kamilla is. Hozzátartoznak az elindulások s megérkezések, a becsomagolások s kicsomagolások. Bármerre járok, veszek egy-egy képeslapot, hazaérve felragasztom a konyha ajtajára. A tovatűnő pillanatokat külön, csak erre a célra tartogatott befőttesüvegbe gyűjtöm. Mindegyiket egyenként megbecsülöm. Félreteszem. Abban reménykedem, hogy mikor újra előveszem, bearanyozzák majd, kicsit fényesebbé teszik majd, ha eljönnek, a hideg, sötét, hosszú téli estéket.

Szavak.

Van-e értelme még a szavaknak a mai fegyverekkel, szeméttel, szegénységgel és falakkal zsúfolt világban?
Igen. De csak akkor, ha éled is azt, amiről beszélsz.

#wimwenders #film #amanofhisword #szavak

Napok romjai.

Vannak napok, melyek úgy törnek össze, mint szép, kézzel festett leveses tálkák, ha véletlenül leesnek a tálcáról.
Összetörnek csak úgy, mindenféle különösebb ok és cél nélkül, menthetetlenül.

A mindenkori naplóm első lapjaira írt mondatok tartópillérek, tartják bennem a lelket, emlékeztetnek, ha felejtek - ezeket olvasom, mikor a napok összetörnek.
A "remember where you came from, remember who you are" mondatban nincs semmi egetrengető. De nekem fontos, sőt, dallam is kapcsolódik hozzá, s egy csodálatos hang, a kedvenc énekesemé, s kanyargó utak emléke a dombok között, miközben egy egész hosszú, nehéz időszakon át rongyosra hallgattam napi utazásaim közben - mert belőlük éltem - a legkedvesebb lemezeimet.  
Emlékezz arra, honnan jöttél. Emlékezz arra, aki vagy.

A félresikerült napok is véget érnek. A dombok mögött ilyenkor is lemegy a Nap.
Valamelyikünknek eszébe jut elővenni azt a néhány videófelvételt a régi időkről, mikor még egészen kicsik voltak a gyerekek. Egyszerű, rövid, beállítatlan felvételek ezek, az akkori hétköznapi életünkről: az esti éneklésekről, egy karácsonyi ajándékbontásról, ahogy rácsodálkozunk egy szép naplementére vagy ahogy nap végén vacsorát főzök a régi, kicsi konyhánkban.
Nézzük régi önmagunkat s megvigasztalódunk. Megszelídülünk. Nagyokat nevetünk.
El is felejtettem, hogy volt idő, mikor olyan türelmes, nyugodt és odaadó voltam. Olyan kedves.
De emlékezem, honnan jövök, s arra is, hogy ki vagyok.
Emlékezem, hogy ki szeretnék még mindig lenni.

A cserepeket szinte soha nem dobom el csak úgy. Mindig összeszedem őket.
A napokét is, mert talán írok még később belőlük valami szépet.
A földre ejtett tányérokét, csészékét is, mert talán még megragaszthatóak.
Soha többé nem lesznek olyanok, mint előtte, persze.
De a törés mentén keletkezett rések, s mert az összetört dolgok már nem tökéletesek, alkalmassá tesznek valami egészen másra.
A szép, kézzel festett leveses tálka ragasztás után is ereszti kissé a vizet.
Ültettem hát bele egy paradicsompalántát.

Kérdések.

Milyen világ az, ahol gyerekeket bántalmaznak, kislányokat molesztálnak, vagy családokat szakítanak szét? Milyen világ az, ahol nem biztonságosak a városok, az utcák? Ahol visszatekerik a kilométerórát, s csalják, ahol csak tudják, az adót. Ahol szemetet dobálnak az óceánba, s bálnák halnak bele az elfogyasztott műanyagba. Milyen világ az, hol terror és félelem folyik a híradóból? Ahol szégyen megöregedni, vagy gyengének lenni, s embereket kezelnek úgy, mintha testük-lelkük eladható árucikk lenne csupán. Milyen világ az, ahol a bőrnek színétől függ a tisztelet, s attól is, ki hova született? Milyen világ az, ahol értelmetlen balesetek történnek? S ahol gyerekek éheznek Afrikában, az milyen világ?

Szabad-e ilyen világban egyáltalán nevetni?
Finom ételt enni, epres fagylaltot és tortát, szépen megterített asztalnál?
Vasárnap reggelenként ünneplőbe öltözni.
Útközben a buszon verset olvasni.
Gyermekeket nevelni, rózsát ültetni, és fákat.
Kigazdálkodni - bár észrevétlen csepp a tengerben - néhány kisgyerek napi étkezését a világ túlsó felén valahol.
Szép dolgokról írni naplót szépen, vagy ha nem lehet, csak úgy naplót, csak arról, ami van.
Csillagszórót gyújtani.
Szabadságra utazni a tengerhez.
Szelektíven gyűjteni a szemetet.
Imádkozni, énekelni, ünnepelni.
Reggelenként fairtrade kávét inni.
Tájékozódni, olvasni, együtt érezni.
Megelégedettnek lenni, igazságosnak, egy kicsit naivnak is talán, s könyörületesnek, emberinek.
Szeretni, reménnyel teljesnek megmaradni egy ilyen világban lehetséges-e vajon? Megéri-e?

De ha nem tennénk...

Akkor az milyen világ lenne vajon?

(Ch.Brudereck  Ritual im Widerspruch c. rövid verse alapján, azt kiegészítve, továbbgondolva. S mert nem tudok más módot, hogyan máshogy lehetne élni egy ilyen világban, amelyben élnük adatott.)

Harry.

Így neveztük el, mert akkoriban volt az angol hercegi esküvő, mikor hozzánk került.
Őszintén szólva, nem sok esélyt adtam annak, hogy itt marad. Vagy hogy egyáltalán életben marad.
És mégis itt van, mégis életben, így több, mint három hét elteltével is.
Szabadon, és mégis kötődve hozzánk.
Nincs saját fészke, ételt sem tud annyit szerezni magának, hogy attól jóllakjon.
Összebarátkozott az egészen távoli szomszédokkal is, de ha kiállunk a balkonra és elkiáltjuk a nevét, előbb-utóbb hazarepül. Rendszeresen bekopog a tetőtéri ablakokon, tudja, ott laknak a gyerekek.
Esténként mindig biztonságos helyre tettük eddig. Nem is tudom miért. Olyan apró, olyan védtelen, annyira nem tud vigyázni magára. Egyszerűen csak féltettük az éjjeli és kora reggeli veszélyektől. A macskák mindig éjjel és korán reggel indulnak vadászni ugyanis.
Múlt éjjel hatalmas vihar volt. Mi pedig hiába kerestük este, hiába hívtuk, nem jött haza. Igaz, a nagy zuhéban nem is hallhatta a hangunkat. Szinte láttam magam előtt, ahogy balga szokásához híven, esőben nem húzódik eresz alá, csak úgy áll a földön, mind inkább elnehezedő szárnyakkal.
Elalvás előtt titokban mindegyikünk mondott érte egy fohászt, azt hiszem.
Reggelre hazajött.
Ott volt a balkonon, ahogy kiléptem egy csésze forró kávéval a kezemben.
Csak úgy rámcsipogott vékony hangján a sarokból, a virágcserép mellől.
Csak hogy jelezze, itt van még, túlélt még egy napot.
Csak hogy barátságos, kicsi, élõ példázatként megtanítson, eszébe juttasson valami nagyon fontosat az olyan hitetlen, feledékeny, a gondviselésben oly gyakran kételkedõ személyeknek, mint amilyen én vagyok.

Utak.

Nemrég együtt vacsoráztam egy elég nagy csapat különböző korú, foglalkozású, családi állapotú, magasságú, karcsúságú, szépségű, súlyú, egyszóval egészen különböző adottságú nővel.
Az asztal szépen meg volt terítve. A vacsora egyszerű volt és finom: tepsiben sült, kevés olivaolajjal leöntött, különböző fűszerekkel ízesített zöldségek - padlizsán, paprika, paradicsom, gomba, cukkini, hagyma -, hozzá friss kenyér, feta sajt és saláta. Hozzá vörösbor, víz, limonádé. A végén pedig még epres sütemény is.

Az jutott eszembe rólunk, mennyire más utakon járunk:
Más az útja az egyedülálló nőnek, s más az útja a férjezettnek.
Más az útja annak, kinek gyermekei vannak, s más azé, kinek még nincsenek. Vagy akié már elköltöztek.
Más az útja annak, kinek szülei erőteljesek, s más azé, kinek gondoznia kell őket. A legnehezebb annak az útja, ki maga szorul gondozásra.
Más az útja az egészségesnek, s más útja van annak, ki gyógyíthatatlan betegséggel küzd.
Más az útja annak, kinek bőven van pénze, s másképp jár az, kinél hónap végén már üres a kassza.
Másképp néz ki a szombat délelőtti, kasszánál várakozó hosszú sorban a bevásárlókocsija annak, kinek csak magáról kell gondoskodnia. S másképp néz ki azé, kinek ki kell számolnia, hány kenyeret kell vennie ahhoz, hogy hétfő reggelre is maradjon szendvicsnek való a gyerekeknek.

Ha csak a saját nyilvánvaló adottságaimat nézem, az nem túl érdekfeszítő:
41 éves vagyok, 163 cm magas, 59 kg.Férjezett. Egy adótanácsadói irodában dolgozom. A gyerekek 15 és 18 év közöttiek, lassan felnőnek.

De már ha csak ezt is nézem, tudom: én nem járhatok olyan utakon, mint a huszonévesek. Vagy olyanokon, mint a gyermektelenek. Az én utaim mások, mint az egyedülállóké, s egészen mások, mint azoké, kiknek önmagukon kívül gondjuk másra nincs.

Szívesen járnám néha a mások útját. Azokét, kik előtt a tér mintha tágasabb lenne, s az utak, innen nézve legalábbis, az enyémeknél könnyebbek, érdekesebbek, szabadabbak...

Néztem az asztal körül magunkat, s nem csak szép arcokat láttam, hanem inkább utakat.
Utakat, amiken járunk, s azt is, hogy nem mindegy, hogyan járunk rajtuk, ki-ki a sajátján.

Vannak emberek, kik lehetetlen, járatlan utakat tesznek járhatóvá. Élhetővé.
Vannak, kik érdekessé teszik a legunalmasabb útszakaszt is. Méltóvá a legnehezebbet is.
Vannak emberek, kiknek élete térkép.
Források fakadnak benne, patakok folynak át rajta, s ösvények vezetnek át az erdőkön, utak a pusztaságokon.
Vannak ilyen emberek, a nagyvilág számára többnyire ismeretlenek.
Ők a példaképeim.

Nyár.

Gyerekkoromban, mikor a nyarakat még Mamánál töltöttük, nagyon szerettem vasárnap reggelenként nézni, ahogy az ünneplő feketébe öltözött falusi asszonyok úgy mentek templomba, hogy mindegyikük vitt a kezében egy-egy szál virágot, vagy egy-egy illatos levelet.
Mostanában azt vettem észre, én is ezt teszem reggelenként, mikor munkába indulok.
Pár éve ültettem a ház elé levendulát, zsályát, Mama emlékére pedig még német szegfűt is.
Ezekről tépek le egy-egy levelet, virágot, odabent az irodában pedig kiteszem magam elé, a számológép mellé.
Azt olvastam valahol jó tanácsként, hogy tegyünk kamillát és levendulát a kofferünkbe.
Azóta így utazom.
Így indulok neki a mindennapoknak is.
Kamilla, levendula vagy zsálya nem hiányozhat a kofferemből, gyógyító illatuk elkísér minden utamon.

Idő és rend.

Ritka szépet láttam a buszon tegnap. Egy könyvébe, mintha egy külön kis világba belemélyedő kisfiút. Haja kissé vizes volt az elõtte mindannyiunkat eláztató esőtől, iskolástáskája a széksorok között hevert a földön. Száját, a minden bizonnyal izgalmas történet hatására kissé nyitva felejtve, a telefonjaikat nyomkodó, körülötte hangosan nevetgélő haverok társalgását, mint ahogy a külvilág összes többi elemét is teljesen kizárva, sorokon ide-oda suhanó szemekkel, arcán szinte világító szeplőkkel: olvasott. Szívvel és lélekkel. Megállítva számomra is egy kicsit az időt, nem is, inkább visszahozva az elmúltat, egy kis ujjongással, hogy vannak még! vannak még! ma is olyan gyerekek, amilyen egyszer, régen én magam is voltam.

Egész nap rohantam. Így alakult. Sok munka, aztán elromlott a város közepén az autóm, vonattal-busszal csak órák után értem haza, utána erősítéssel vissza, az autót szervizbe szállítandó. Nem túl érdekes. Estére értem haza, éhesen, fáradtan. S nem találtam sehol a kenyeret. Meg voltam róla győződve pedig, hogy volt reggel még otthon majdnem egy egész. Nem találtam sem a helyén, sem az  asztalon, sem a konyhapulton, s látni sem látta senki. Végül eszembe jutott teljesen másképp keresni. Másféle logikával, s pont ott, ahova én például sohasem tenném. Így találtam meg. Mert ott volt - s most teljesen mindegy, mert úgysem fog sose kiderülni, hogyan került oda -, a konyhaszekrénynek abban a fiókjában, amit a legritkábban használok, ott, ahol a sütéshez szükséges formákat és eszközöket tartom.

Nem egészen értem, hogyan fáradhatok bele ilyen gyakran az egész napos jövés-menésekbe anélkül, hogy fel tudnék mutatni cserébe valami érdemlegeset legalább.
Azt sem értem, hogyan  kavarodhatnak ennyire össze a dolgok, a tárgyak, a fejben a gondolatok, s ha már itt tartunk, azt sem tudom, hogyan és mikor lesz itt végre rend.

Csak azt tudom, hogy így nap végén, ahogy ott álltam boldogan, magamhoz szorítva a megtalált kenyeret, arra gondoltam:

Az időt, bár rohan, meg lehet néha állítani. Bebizonyította ma nekem egy buszon olvasó kisgyerek.

Ha végignézek a házamon, a konyhámon, a könyvespolcomon, az asztalomon - valóban nincs túl szép rend. De itt bent, a fejemben, s ami még fontosabb, a szívemben, lehet, hogy mégis rend van.
( Bár ki tudja. Egy, a nap végén, a saját konyhájában egy kenyeret boldogan magához ölelő nőszemélyről nekem sem biztos, hogy az lenne az első gondolatom, minden rendben van a fejében...)

Rések.

Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek URa, királyom és Istenem!  (Zsoltárok 84:4)

Olvasom, a verebek száma azért lesz mind kevesebb a városokban, mert mostanában annyira tökéletesre építik az épületeket, hogy nehezen találnak olyan rést, ahova a fészkeiket rakhatnák.
Meséli az öcsém is, hogy háza eresze alatt, egy nem teljesen befedett résbe már másodjára rakott fészket egy rozsdafarkú.
Mint a madarak, úgy keresek én is időrést a tennivalókkal zsúfolt napokon.
Úgy keresem a csendet a zajban.
A megpihenést a sietésben.
Saját, tökéletlen életem réseit pedig - még ha oly sokszor is kell szégyenkeznem miattuk - azért tartom mégis fontosnak, mert a madarak megtanítanak:
lehet rájuk úgy is tekinteni, mint helyekre, melyek otthont nyújtanak.
Helyekre, ahol a saját, vagy valaki más, hozzám hasonlóan sérülékeny, a külvilág felé mutatott túl szép kép fenntartásába belefáradt személy szívében új erőre kaphat, kicsit megpihenhet, átmenetileg  befészkelheti magát a    r  e  m  é  n  y  .