A nálam

ügyesebb háziasszonyok valódi befőttesüvegekbe tesznek el a nyár valódi terméseiből lekvárok, savanyúságok, szörpök, kompótok formájában télire valót.
Én most inkább csak egyetlen, s csak kívülről üresnek tűnő üvegbe gyűjtöm a pillanatokat.
A saját kertemben történő, szerény levendulaszüret utáni illatát a kezeimnek. A kora reggeli perceket munka előtt a balkonon. A hársfák illatát, ahogy észrevétlenül betöltik az autó belterét mikor áthaladunk a falu apró főterén. A dombokon a lekaszált fűcsomók szépen elrendezett látványát. A búzatáblák lassú aranyba fordulását. Hozzá Sting Fields of Goldjának dallamát. A nyitott ablaknál végigaludt hűvös nyári éjszakákat. A szúnyogcsípéseket. A csillagos eget. A sok túlóra után meglepetésszerűen kapott néhány szabadnapot. S az elhatározást, hogy akkor megéri másfél napra is, a hirtelen esősre forduló időjárásban is elmenni nyaralni, s közben csupa olyan dologgal múlatni az időt, amit itthon is megtehetnénk akár.
De nyár van. S a nyárhoz hozzátartozik a koffer, az én kofferemhez pedig, gyógyhatású kísérőként, a levendula s a kamilla is. Hozzátartoznak az elindulások s megérkezések, a becsomagolások s kicsomagolások. Bármerre járok, veszek egy-egy képeslapot, hazaérve felragasztom a konyha ajtajára. A tovatűnő pillanatokat külön, csak erre a célra tartogatott befőttesüvegbe gyűjtöm. Mindegyiket egyenként megbecsülöm. Félreteszem. Abban reménykedem, hogy mikor újra előveszem, bearanyozzák majd, kicsit fényesebbé teszik majd, ha eljönnek, a hideg, sötét, hosszú téli estéket.