Friday, June 8, 2018

Idő és rend.


Ritka szépet láttam a buszon tegnap. Egy könyvébe, mintha egy külön kis világba belemélyedő kisfiút. Haja kissé vizes volt az elõtte mindannyiunkat eláztató esőtől, iskolástáskája a széksorok között hevert a földön. Száját, a minden bizonnyal izgalmas történet hatására kissé nyitva felejtve, a telefonjaikat nyomkodó, körülötte hangosan nevetgélő haverok társalgását, mint ahogy a külvilág összes többi elemét is teljesen kizárva, sorokon ide-oda suhanó szemekkel, arcán szinte világító szeplőkkel: olvasott. Szívvel és lélekkel. Megállítva számomra is egy kicsit az időt, nem is, inkább visszahozva az elmúltat, egy kis ujjongással, hogy vannak még! vannak még! ma is olyan gyerekek, amilyen egyszer, régen én magam is voltam.

Egész nap rohantam. Így alakult. Sok munka, aztán elromlott a város közepén az autóm, vonattal-busszal csak órák után értem haza, utána erősítéssel vissza, az autót szervizbe szállítandó. Nem túl érdekes. Estére értem haza, éhesen, fáradtan. S nem találtam sehol a kenyeret. Meg voltam róla győződve pedig, hogy volt reggel még otthon majdnem egy egész. Nem találtam sem a helyén, sem az  asztalon, sem a konyhapulton, s látni sem látta senki. Végül eszembe jutott teljesen másképp keresni. Másféle logikával, s pont ott, ahova én például sohasem tenném. Így találtam meg. Mert ott volt - s most teljesen mindegy, mert úgysem fog sose kiderülni, hogyan került oda -, a konyhaszekrénynek abban a fiókjában, amit a legritkábban használok, ott, ahol a sütéshez szükséges formákat és eszközöket tartom.

Nem egészen értem, hogyan fáradhatok bele ilyen gyakran az egész napos jövés-menésekbe anélkül, hogy fel tudnék mutatni cserébe valami érdemlegeset legalább.
Azt sem értem, hogyan  kavarodhatnak ennyire össze a dolgok, a tárgyak, a fejben a gondolatok, s ha már itt tartunk, azt sem tudom, hogyan és mikor lesz itt végre rend.

Csak azt tudom, hogy így nap végén, ahogy ott álltam boldogan, magamhoz szorítva a megtalált kenyeret, arra gondoltam:

Az időt, bár rohan, meg lehet néha állítani. Bebizonyította ma nekem egy buszon olvasó kisgyerek.

Ha végignézek a házamon, a konyhámon, a könyvespolcomon, az asztalomon - valóban nincs túl szép rend. De itt bent, a fejemben, s ami még fontosabb, a szívemben, lehet, hogy mégis rend van.
( Bár ki tudja. Egy, a nap végén, a saját konyhájában egy kenyeret boldogan magához ölelő nőszemélyről nekem sem biztos, hogy az lenne az első gondolatom, minden rendben van a fejében...)