Nemrég együtt vacsoráztam egy elég nagy csapat különböző korú, foglalkozású, családi állapotú, magasságú, karcsúságú, szépségű, súlyú, egyszóval egészen különböző adottságú nővel.
Az asztal szépen meg volt terítve. A vacsora egyszerű volt és finom: tepsiben sült, kevés olivaolajjal leöntött, különböző fűszerekkel ízesített zöldségek - padlizsán, paprika, paradicsom, gomba, cukkini, hagyma -, hozzá friss kenyér, feta sajt és saláta. Hozzá vörösbor, víz, limonádé. A végén pedig még epres sütemény is.
Az jutott eszembe rólunk, mennyire más utakon járunk:
Más az útja az egyedülálló nőnek, s más az útja a férjezettnek.
Más az útja annak, kinek gyermekei vannak, s más azé, kinek még nincsenek. Vagy akié már elköltöztek.
Más az útja annak, kinek szülei erőteljesek, s más azé, kinek gondoznia kell őket. A legnehezebb annak az útja, ki maga szorul gondozásra.
Más az útja az egészségesnek, s más útja van annak, ki gyógyíthatatlan betegséggel küzd.
Más az útja annak, kinek bőven van pénze, s másképp jár az, kinél hónap végén már üres a kassza.
Másképp néz ki a szombat délelőtti, kasszánál várakozó hosszú sorban a bevásárlókocsija annak, kinek csak magáról kell gondoskodnia. S másképp néz ki azé, kinek ki kell számolnia, hány kenyeret kell vennie ahhoz, hogy hétfő reggelre is maradjon szendvicsnek való a gyerekeknek.
Ha csak a saját nyilvánvaló adottságaimat nézem, az nem túl érdekfeszítő:
41 éves vagyok, 163 cm magas, 59 kg.Férjezett. Egy adótanácsadói irodában dolgozom. A gyerekek 15 és 18 év közöttiek, lassan felnőnek.
De már ha csak ezt is nézem, tudom: én nem járhatok olyan utakon, mint a huszonévesek. Vagy olyanokon, mint a gyermektelenek. Az én utaim mások, mint az egyedülállóké, s egészen mások, mint azoké, kiknek önmagukon kívül gondjuk másra nincs.
Szívesen járnám néha a mások útját. Azokét, kik előtt a tér mintha tágasabb lenne, s az utak, innen nézve legalábbis, az enyémeknél könnyebbek, érdekesebbek, szabadabbak...
Néztem az asztal körül magunkat, s nem csak szép arcokat láttam, hanem inkább utakat.
Utakat, amiken járunk, s azt is, hogy nem mindegy, hogyan járunk rajtuk, ki-ki a sajátján.
Vannak emberek, kik lehetetlen, járatlan utakat tesznek járhatóvá. Élhetővé.
Vannak, kik érdekessé teszik a legunalmasabb útszakaszt is. Méltóvá a legnehezebbet is.
Vannak emberek, kiknek élete térkép.
Források fakadnak benne, patakok folynak át rajta, s ösvények vezetnek át az erdőkön, utak a pusztaságokon.
Vannak ilyen emberek, a nagyvilág számára többnyire ismeretlenek.
Ők a példaképeim.
4 comments:
Fantasztikus tehetséged van olyasmit megfogalmazni - és szépségesen leírni - amik mellett más átsuhan....
Pont ilyesmit gondoltam egy pillanatig én is, amikor Szombathely környékén jártunk a napokban: hogy olyan mindenféle ezerféle ember - és család - volt ott pihenni a parkban, és átfogta a szemem egy rövid ideig, hogy mennyi mennyi sokféle életúttól érkeztek oda, mindenki, különböző családi háttérrel, testi adottsággal, életcéllal ...és nincs két egyforma ember, és mégis vagyunk páran, akik egyfelé igyekszünk: megpróbálni szebbé, élhetőbbé tenni azt a rövid időt, amíg (itt) élünk...
és még valami fontos: senki sem olyan, amit "képzelünk" róla, első ránézésre talán az egyedülállónak, akinek azt hihetjük, "önmagán kívül gondja másra nincs", épp súlyos tünetet diagnosztizáltak egy kedves barátján, vagy épp a démonaival küzd éjjelente, vagy épp egy olyan terven agyal, amivel felfordul az ő és mások élete, és az ahhoz szükséges anyagiakon agyal...nem hiszem, hogy légtartalmú "könnyű" életek vannak, csak mind tiedtől MÁSMILYEN gondokkal küzd, ugyanolyan fontosságú, csak másféle tevékenységekkel tömi tele az élete napjait, mert az a dolga, másoknak más, nekem is más mint másoké, de UGYANOLYAN fontos (hisz azért születtem így és ide, hogy megtegyem ami az életem értelme)...ezért nem szívesen járnám mások útját, mert az nem az én dolgaimat végzi...
és gyönyörűen írtad: "vannak térképéletű emberek" körülöttem is vannak, akik úgy segítik az én feladataimat, hogy megmutatják a csínját-bínját az életnek, amitől erőre kapok, ...hogy a nagyvilág számára-e, ez feladattól függ, meg hát, én is a nagyvilág része vagyok, ha csak én kapok tőle térképet egy pillanatra, az is a nagyvilágnak szól, mi vagyunk a nagyvilág, a mi életünk minden perce
Igen...
Az nagyon fontos, amit irtal, hogy nem tudhatjuk, milyen az elete annak, akiet konnyunek kepzeljuk. En eddig meg mindig megszegyenultem, ha magamban valakit "eliteltem"...peldaul volt egy feltunoen szep lany meg regen mikor tanultam, az evfolyamomban...soha nem jart be orakra, a zh-kon mindig masoktol kert segitseget...nem szerettem...eloskodonek tartottam, ugy ereztem, kihasznalja a szepseget a tarsainal es a tanaroknal...aztan egyszer szoba elegyedtem vele es kiderult, nagyon sokat dolgozik, hogy eltartsa magat. Ez azert arnyalta a kepet, engem pedig elkezdett megtanitani valami nagyon fontosra.
Gyönyörűen írtál, mint mindig. Nagyon szeretem az írásaidat olvasni, s mindig kíváncsian várom a következőt.
Olyan jó, hogy Rád találtam!
Marika
Olyan szépen, meghatóan írsz...
Post a Comment