Az én húsvétom.

Idén Márk evangéliumából olvasom lassan, apránként a húsvéti történetet. Minden reggel csak néhány mondatot .
Pénteken, miközben Jézus mindenkitől, még a mennyei Atyától is elhagyatva haldoklott a kereszten, számomra fény vetült a szövegből - mintha csak ott lettem volna, mintha csak egy lettem volna közülük - néhány távolról figyelő asszonyra. Ott álltak, egészen pontosan fel van jegyezve: a magdalai Mária, továbbá egy másik Mária, a kis Jakab és József anyja, valamint Salomé. Anyák, asszonyok, akik követték őt és szolgáltak neki útközben. Nem tudtak már segíteni, nem mertek hozzá túl közel menni, de nem is hagyták magára. Maradtak. S mikor mindennek vége lett, még megfigyelték, hova helyezik a testet.
Szomaton csendben voltak. Megtartották a sabbath-ot. Hogy a szívüket összetörő szomorúságot hogyan hordozták, hogy a könnyeiket hol sírták el, arról nem maradt feljegyzés. Gondolom úgy, ahogy mi, ott, ahol mi - becsukott fürdőszoba ajtók mögött?
Vasárnap reggel, napkeltekor, ahogy nyitottak a boltok, illatos keneteket vásároltak. Jézus testét akarták bekenni. Nem tudták, hogyan lesz elhengerítve a sír száját lefedő kő. Nem okoskodtak, nem vesztegették az időt, nem törődtek vele, hogy úgyis hiába minden, már úgyis túl késő. Csak követték a szívük szavát.
S mikor a fehér ruhába öltözött ifjú - egy angyal? - elmondja nekik a jó hírt, majd elküldi őket, hogy mondják tovább mindenkinek, mit tesznek? Azt, amit én is tettem volna a helyükben. Elfutnak. Remegnek, megdöbbennek, s annyira félnek, hogy - egy ideig - nem mondanak senkinek semmit.

Szeretek nő lenni. Szeretem, hogy úgy tudunk szeretni, mint senki más, elszántan, mindvégig, és még utána is. Szeretem, hogy éljünk bár kétezer évvel ezelőtt, vagy most, mindig megtaláljuk, hogyan fejezzük ki önmagunkat. Mi is útrakelünk, hasznossá tesszük magunkat, kreatívak vagyunk. És félénkek. Távolról figyelünk. Korán kelünk. Csendben gyászolunk el egészen nagy veszteségeket is. Nem adjuk fel, nem mondunk le arról sem, ami már rég halott, amire nézve úgy tűnik, már nincs remény. Megtesszük, amit lehet, elmegyünk, ameddig lehet, s egy kicsit még tovább is.

Ma reggel én is korán keltem. Meglehetősen nehéz volt a szívem. Talán, mert eltemettem már néhány álmot, én is. A konyhapulton elrendeztem a késő este még megsütött húsvéti kalácsot, a főtt tojásokat, a virágot, ünnepünk szerény kellékeit. Hátizsákba tettem a betűkkel telefestett köveket, s elindultam. Az erdőben, az ösvény mellett, ott, ahova mióta karantén van, a fél falu vágyódik sétálni, belőlük raktam ki - csendben és tény, hogy nem túl bátran, de mert nem hallgathatom el, mégis - az egyetlen üzenetet, amiért hitem szerint élni-halni érdemes:
Liebe ist stärker als der Tod.
A szeretet erősebb, mint a halál.
Boldog húsvétot!