Neked adom a rétet, virágostul.

Gyereknap alkalmából küldtem a lányunknak egy kis csomagot. A kedvenc répás muffint, egy sima fehér, nagyon finom kialakítású csészét, egy kézi kávédarálót és szemes kávét. Mindehhez egy szál pünkösdi rózsát. Mindent abból készítettem, csomagoltam, ami amúgy is volt itthon - ritkán járok manapság vásárolni -, amiről tudtam, hogy tetszeni fog neki. A mai reggelijéről - fehér csészében frissen darált és főzött kávé, muffin - küldött egy fotót, és odaírta: a tegnapi és a mai kávém között a különbség maga a világ.
Azt hiszem, mindig is tudtam értékelni azt, amim van. Nem kellett ahhoz katasztrófa történjen, hogy rájöjjek, mi az, ami igazán fontos az életben. Nem kellett valamit majdnem elveszítenem, hogy tudjam, vigyáznom kell rá.
Mégis, soha ilyen édes még nem volt az élet. Boldoggá tesz, hogy megpucolhatom az ablakot. Hogy íze van a teának, a kenyérnek, a víznek. Hogy a kutya megint megrágta a szőnyeget. Hogy a gyerekek elfelejtették letörölni maguk után a konyhapultot. Esténként pontosan tudom, mikor áll az égen olyan szögben a nap, hogy ideje elindulnom a dombra, megnézni az év legszebb naplementéjét. Kilépek a kert végén a kapun, egy másik világba. Ez az én szekrényem, mindennapi kalandom. Ez az én Narniám.
Nem kell messze utaznom, hogy újat lássak. Egy-egy hétköznap között nem sok a különbség, valóban, de ez a "nem sok", ez számomra maga a világ. Az ajtó pedig bennem van.

(Közkívánatra: a csésze.:)