Nyár.

Háromnegyed év után először utaztunk el.
Nem túl hosszú időre, csak amennyire lehetséges volt: reggeltől estig.
Különösebb előkészület és terv nélkül, mindegy hova. Akárhova, ahol pillanatnyilag kevésbé hevesen esik az eső, mint nálunk. Ami engem illet, bárhova, ahol van egy tó.
Megünnepelni a szabad határokat, a kezdődő nyarat, az életet.
Tizenkét órába annyi minden belefér. Akár több (hó)napra elegendő élmény és kedvesség. Virágok, hegyi tó, kastély, felhők, tócsák, kávé, szín, illat. Kaland és szabadság. Terasz alatt való várakozás, míg kissé lecsillapodik a hirtelen eleredő nyári zápor.
Egy barát, aki látta a fotókat az útról, azt mondta, úgy tűnik, mintha legalább háromnapos Európa-körúton vettünk volna részt.
Pedig nem.
Csak félretettük azt, ami nehéz, ami bizonytalan, ami mind inkább lehetetlen.
Mert ami még mindig lehetséges, nem kevés. A rendelkezésre álló idő elég.
Mert valóban úgy van, ahogy Rosa mama mondja az Előttem az élet (Émile Ajar) számomra legkedvesebb mondatában: "az élet lehet nagyon szép, de azt még nem találták fel, és addig is élni kell."