Szabadság után mégis fáradtan, egy nehéz teher letétele után mégis szomorkásan indulnak a szeptemberi reggelek. Kipihentnek és felszabadultnak illene lenni, a reggelek mégis csak extra kávé és extra idő segítségével indulnak, s megsiratom azt is, amit képtelen voltam már hordozni. A szerető szívet képtelenség megőrizni attól, hogy összetörjön. Az emberi lélek nem gép. Nem működik logikusan. Nem csukódik, nem nyitódik automatikusan. Nem tudja magát parancsszóra összeszedni. Az ilyen törékeny dolgoknak egyszerűen csak időt kell adni.
Fenyvesek között élek, így az ősz közeledtét csak az utca végében álló magányos gesztenyefa rozsdásodó levelei jelzik. És a hűvös reggelek. És a mézes-fahéjas-szilvás zabkása illata a konyhában. S a hamarosan elkezdődő tanév, számunkra ilyen formában az utolsó, a legkisebb gyermek is érettségire készül.
A falevelek színeződésével az elengedést, a változást ünneplem. A reményt, mely mindig elérhető, mindig újraképződik, újrahasznosítódik - egyetlen feltétele, hogy kézzel foghatóan kapaszkodjak abba, ami nem kézzel fogható. Millió botladozáson keresztül is erőforrássá válik, minden lépéssel továbbvisz, egyetlen vággyá nemesül: mire egészen rövidek és fagyosak lesznek a nappalok, mi magunk legyünk a fény.
9 comments:
Olyan jó, amikor írsz. Az jutott most eszembe, milyen érdekes: felnőtt emberek élik önálló életüket, harcolják mindennapjaikat, teszik a kötelező dolgaikat - akár irdatlan távolságokban - és mégis azt érzem, kapocs van köztük, mikor olvaslak, azt, hogy senki nincs egyedül, és valami szépséges rend működteti a dolgainkat, fonja egybe a szálakat... és ettől bizonyosságom, és reményem kél, hogy minden rendben lesz, és úgy lesz, ahogy lennie kell....és mindenki maga gondoskodik a fényeiről, akkor is, amikor nem látszanak az okok, tán értelmek sem...de tudjuk, hogy már most érdemes készülődünk:)))
egymásért is
Már nagyon vártam hogy újra jelentkezz Márta!Nagyon hiányoztál. Ez amit most a lélekről írtál jól bejött nekem,aktuális,Már éppen egy döntést hoztam magamban,de azért még átgondolom.
Mennyit nőtt Sven!
Hiányoztál, Márta! Jó, hogy újra itt vagy 💛
Megint olyan csodásan megfogalmaztad a számomra megfogalmazhatatlant........köszönöm
Örülök, hogy írtál, bár szomorút, de az élethez azt hiszem, ez is hozzátartozik. Szomorú szemmel van, mikor szebbnek látjuk mégis, a világot. Kívánom, hogy mihamarabb szebb napjaid legyenek.
Olyan szépen tudsz fogalmazni! El nem fogyó reményt, hitet kívánok neked, és Isten gondviselését a nehéz, szomorú időkben is tapasztald meg! :)
Az ember leteszi az egyik terhet és már ott is a másik. Az élet rendje lenne tán? Nem tudom, de sokszor olyan kevés az idő, amit az élet teher nélkül enged...
Édes Sven, ő valószínű, hogy nem érzi a terheket, boldog, hogy Nálatok lehet, szeretetben, törődésben és mennyi örömet ad ezért :)
Minden jót!
Betty
Hihetetlen, higy már Enikő is végzős... mikor megismerkedtünk még óvodás volt...
Post a Comment