Mikor

múlt hétvégén egy hirtelen ötlettől és meghívástól indíttatva meglátogattam a lányomat, a kis hátizsáktól eltekintve, amibe néhány ruhadarabomat csomagoltam, egy nagy papírtáskával és indulás előtt a kertben szedett virágcsokorral szálltam fel a vonatra. A táska tele volt kis ajándékokkal, mindenféle praktikus és felesleges dologgal, amit az elmúlt hónapok alatt, mióta nem találkoztunk, neki vettem, kötöttem, készítettem. Mindegyiket egyenként becsomagoltam, szalaggal átkötöttem. 

Vagy még ezelőtt, mikor végre rászántam magam, hogy nagytakarításba, napokig elhúzódó általános szortírozásba kezdjek a kis szobában, ahova olyan régóta mindent csak úgy nagyjából beteszünk - a kezdeti bosszúság lassan szinte karácsonyi hangulattá alakult, vagy egy-egy bolhapiaci kincskeresés izgalmává, ahogy egymás után kerültek elő rég elfelejtett mécsesek, gyertyák, emlékek.

Néha attól tartok, nem lesz már több meglepetés. Egyik nap olyan lesz most már mindörökre, mint a másik, s bár szeretek körülnézni az Instagram meglehetősen romantizált őszi fotói között - aranyló lombok alatti sétákról barna bakancsban a földön heverő színes levelek közt -, a legtöbb reggel, ha egészen őszintén és filter nélkül akarok fogalmazni, akkor is esősen és szelesen indul, és magányosan.

De a szürke fellegek alatt, egy-egy glamour nélküli nap végén, a szív legporosabb és legrendetlenebb helyein néha váratlanul felragyog egy-egy pillanat. Mintha valaki végtelen szeretettel becsomagolta volna, majd masnit kötött volna rá. A tenyerét kitárva tartja elénk. Ajándék. A miénk. Talán csak egy apróság, valami, ami már rég ott van, csak nem vettük figyelembe. Talán valami teljesen új, meglepő. Pillanatok, melyek félbeszakítanak, ébren tartanak, emlékeztetnek, őrzik a pislogó lángot s kicsinységükben is arra hívnak, hogy meglássak bennük valami egészen nagyot, múlandóságukban az örökkévalót.