A lista.

Összeszedett, rendezett személynek csak talán ahhoz a kórusban mellettem éneklő társamhoz viszonyítva lehetne nevezni, aki a többszáz dalt, ami a repertoárunkat képezi, mappákban szétszórva gyűjti, s mikor ki kell keresnie azt az egyet, amire szükség van, egyszerűen addig lapozgat, amíg véletlenül rátalál. Ehhez képest az én kezdőbetűk szerint elrendezett gyűjteményem valóban konszolidáltnak tekinthető.

A munkahelyemen elvárás a pontosság, rendszeresség, minden apróságnak pontos menete, rendje-módja van.

Egyébként naponként küszködöm. Mindennel. Reménytelenül. A szekrényben összekuszálódni tendáló ruhákkal, a páratlan zoknikkal, a konyhaszekrény fiókjainak káosz felé irányuló hajlandóságával, a gondolataim szétszórtságával. 

Esténként rátekintek a reggelenként még jóhiszeműen megírt elszánt kis listákra. Irgalmas szemmel nézegetem őket. Nap végén csak az érdekel, elvégeztem-e azt a munkát, ami igazán fontos volt. Azt, amiért egyáltalán itt vagyok. Ha imádkoztam, énekeltem, nevettem, sírtam, szerettem, ha tanultam, ha elvégeztem azokat az apró szolgálatokat, amik egyszerűen csak széppé teszik mások életét, az elég. A lista kipipálva, elfogadva. A hűtőszekrény kitakarítása s a zoknik összepárosítása holnap is ráér.

A felülről való bölcsesség

a mai téma az evangélikus útmutató szerint, amit évek óta használok, s míg a magyar fordítás többek között az "engedékeny" szóval jellemzi, a német nyelvben ugyanez a befogadókészség fogalmával van kifejezve, azzal a belső hozzáállással, mely nyitott a tanításra, a kijavításra, a kritikára. Die Weisheit von oben ist bereit, sich etwas sagen zu lassen. Gyerekként, tinédzserként ki nem állhattam, ha a felnőttek olyasmiket mondtak, hogy majd meglátom én, ha annyi idős leszek, mint ők. Kikértem magamnak, ha valaki csak azért, mert régebb óta van a világon, elvárta, hogy az ő tapasztalai mentén éljem az életem. S magamban nagyon élesen elítéltem, ha azok, akik tanítani akartak, saját maguk sem feleltek meg a tőlem elvárt értékeknek. 

Ma már csendesebb vagyok. Az idősebbek felé is, a fiatalabbak felé is. Tanulni főleg ez utóbbiaktól tanulok. Úgy érzem, az ő szívük még tiszta. Friss. Fair. Még látják azt, amit én, a nagy tapasztalatgyűjtésben, már nem mindig látok.

Az erdő legszélén levő házban élő család főjét már évekkel ezelőtt elneveztük - nem túl kedvesen, nem túl nagy bölcsességgel - egyszerűen csak "morgós fickónak". Mert szemmel láthatóan idegesíti, hogy az erdei út túl közel van a házához, zavarják a más út híján ott elhaladó emberek. Ha köszönünk neki, soha nem köszön vissza. Múlt héten újból elsétáltunk a háza mellett, s kiszaladt hozzánk a véletlenül szabadon kószáló, amúgy gyönyörű kutyája. Fiatal, nagyranőtt állat, ugrálós, akárcsak a miénk. S mikor kijött, hogy visszavigye, csak azon igyekeztem, hogy minél hamarabb továbbmehessünk. Utólag mondta a lányom, észrevette, nem is köszöntem. S hogy úgy emlékszik, mindig arra tanítottam, azokat kell szeretni a legjobban, akik látszólag nem érdemlik meg. S még arra is, a saját kedvességünk nem függhet attól, viszonozzák-e vagy sem.

A felülről való bölcsesség engedékeny. Nem túl büszke meghallgatni a feddést. Befogadóvá teszi önmagát a kritikára, a javításra, a tanításra. És semmiképpen sem engedi meg, hogy útközben keménnyé, kérlelhetetlenné váljon a szíve. 

 

* A gyönyörű rajzot a főnöknőm három éves kislányától kaptam ajándékba, váratlanul.

Összegyűjtött percek.

Ma befejeztem - a munkahelyem parkolójában olvasva, a délelőtt folyamán felforrósodott autóban - a könyvet*, amit hetek óta hordozok magammal. Mindig csak útközben vettem elő, öt-tíz percre, vagy még kevesebbre, ebédszünetben, vagy amikor várnom kellett valakire, valamire.  Mindig lenyűgöz, mikor kiderül, mennyi mindenre elég a sok apró, látszólag jelentéktelen pillanat, amit olyan könnyű észrevétlenül elpazarolni erre-arra, semmire. De összeszedegetve, a kicsit is megbecsülve olyan lesz, mint egy csokor virág. Mint az apránként összegyűjtött tudás, s mint ilyen: elveszíthetetlen kincs.

* Gilead, Marilynne Robinson

Otthon elvitelre.

A mindennapi, analóg tárgyakhoz való viszonyom leírására nem biztos, hogy a "szeretet" a legmegfelelőbb szó. Vagy a ragaszkodás. Vagy a gyűjtögetés. Akkor már talán inkább a megbecsülés. Nagyra értékelem a szolgálatot, amit nyújtanak, megbízhatóan, hűségesen, nap mint nap. Egy vágódeszka, egy jól vágó kés, az ébresztőóra, számológép, hegyező - megkönnyítik az életemet. Lehetővé teszik a munkámat. Úgy tekintek rájuk, mint sok-sok kézzel fogható ragyogó ötletre, valakinek a valóra vált álmára. Van néhány kedves tárgy, ezeket mindig magammal viszem, ha elutazok, vagy ha egyszerűen csak dolgozni indulok: termoszt és teafüvet, s percek alatt otthon érzem magam, ahol találok hozzá egy vízforralót is. A naplómat. Egy igazán jó töltőtollról s hozzá illő gyönyörű szép színű tintákról még csak álmodom. A kis virágos pénztárcát, melyben a kávéra és parkolásra való aprópénzt tartom. Egy-két könyvet. Mondhatni, mindig van nálam egy táskányi ideiglenes otthon. Az a néhány egyszerű, talán csak számomra értékes tárgy sokkal több, mint kellék vagy eszköz, melyet megérkezéskor sorban kipakolok az asztalra. Lényeges szerepük van a munkakedv fenntartásában, a képzelőerő fejlesztésében, a derű ápolásában, s a remény - mint emberhez leginkább illő, küzdelmes feladat - mindennapi kiművelésében.

Reggelek.

Ha úgy érzed, nem tudsz ma semmit adni a világnak, csak azt a barátságos, mosolygós, végtelenül fáradt arcot, mely éppen visszanéz rád a fürdőszoba tükréből így indulás előtt: ez elég. Ez így teljesen elég.

Úgy terveztem,

a július folyamán majd minden nap írok a blogba meglepetésként amolyan rövid, képeslap-szerű bejegyzéseket. Terveztem minden nap legalább 10 km-t biciklizni, sokat olvasni, kertészkedni, tartani a kapcsolatot a barátaimmal. 

A valóságban nem írok minden nap bejegyzést, másfél hete nem voltam biciklizni, néha olvasok, néha nem, sajnos sokszor csak egy-két perc jut a barátaimra. Esténként képtelen vagyok végigjátszani egy-egy hosszabb társasjátékot, annyira elálmosodok.

Viszont az-az egy-két bejegyzés valóban szép. Az az egy-két perc valóban ragyog. Még nem ért véget a nyár, még meg lehet írni néhány képeslapot. Nemrég találtam útközben két szál földre esett levendulát, felvettem s sietve a táskám zsebébe tettem őket. Majd csodálkoztam, mitől van olyan megnyugtató, csodálatos illata a maszknak, papírzsebkendőnek, könyvnek, füzetnek...

Mindig az egészen apró kedvességek teszik felejthetetlenné a napokat. A nagy elhatározásokat - úgy látszik, az idei nyár már csak ilyen - szinte soha nem tudom valóra váltani. Az észrevétlenek, az útközben kialakulók változtatják meg kézzelfoghatóan a világomat.

Képeslap.

Ma reggel gyalog mentem végig azokon az utcákon, melyeken máskor autóval hajtok át. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy igazán különlegesen induljon a nap. Nyolc előtt néhány perccel a gyerekek már iskolában vannak, a nálam pontosabban érkező alkalmazottak már az íróasztaluk mögött - alig járt valaki az utcákon. Gyakran mondogatjuk, olyan helyen élünk, dolgozunk, ahol nem történik soha semmi. De ma reggel annyira gyönyörűnek láttam ezt a semmit. Beérve az irodába kérdeztem a kolléganőmet, mi újság, történt-e valami érdekes a hétvégén. Á, dehogy, itt nem történik soha semmi, mondja, mint mindig, majd csak eszébe jut ez-az, pletykák, hírek, kisvárosi szörnyűségek. Bekapcsolom a számítógépet, előveszem a termosz teát, töltök belőle magamnak. Kezdődhet a munkanap. Az adóhivatal épületén épp az odaérkezésemkor átkapaszkodó napsugár fényét még sokáig hordozom. Belülről melenget. Munkakedvvé válik. Hétköznapi ragyogássá, apró, semmi különös szöveggé egy virtuális képeslap hátulján.

A magvetés pillanatai.

Júliushoz képest szokatlanul hűvös a mai reggel, gyapjúzokniban, karácsonyra kapott hatalmas sálba burkolózva kezdem a napot a balkonon. Éjfél utánig olvastam, utána sokáig hallgattam még a nyitott ablakon át az aszfaltra zuhogó esőcseppeket. Reggelre felhővé váltak fölöttünk, körülöttünk. Hideg szellő lobogtatja a hajtincseimet, karnyújtásnyira tőlem páracsomókat sodor el előttem, tenyerem képtelen feltartóztatni őket.

Az éjjel kiolvasott könyvben* olvastam azokról a különleges pillanatokról az ember életében, amikor valami kivételes éberségből kifolyólag tudatában van annak, hogy itt minden megváltozhat. Amikor felismeri a pillanat jelentőségét és képes felülemelkedni önmagán. A félelmén, a féltésén, a kényelmén, a beidegződéseken, az előítéleteken, a be nem vallott bosszú édes lehetőségén. Nem kell itt egetrengető dolgokra gondolni. Néha csak annyit jelent, hogy felszólalok az igazságtalanság ellen csupán csak azért, mert ott van a gyermekem, s ő emlékezni fog rá, tőlem függ, hogy mire, a bátorságomra vagy a gyávaságomra. A szeretetemre vagy a gyűlöletemre. Talán csak annyit jelent néha, hogy nem teszem szóvá a társamnak, mennyire bosszant a viselkedése, mert hirtelen tisztán látom, mennyivel fontosabb ő maga, hogy itt van mellettem. Ezek az igazán különleges pillanatok, a magvetés pillanatai. Általában mindenféle taps és elismerés nélkül suhannak tovább, mint a pára a házunk előtt egy ilyen borongós, hideg reggelen. 

De néhány év múlva, néhány évtized múlva, talán csak akkor, amikor már nem is leszek, kicsírázik. Szárba szökken. Virágba borul. Gyümölcsöt hoz. Otthont, családot, közösséget, emberséget teremt, egy a mostaninál kedvesebb világot.

Minden pillanat, melyben felismerem a ragyogó lehetőséget, vetőmaggá válhat a kezemben. S bár magamnak is szükségem van a mindennapi kenyérre, van amit nagy lendülettel és reménnyel elszórok az előttem elterülő földre. Amim van, belefektetem a jövőbe. Legyen az utánam jövőknek is miből megélni.

* Bendict Wells, Vom Ende der Einsamkeit