A lista.

Összeszedett, rendezett személynek csak talán ahhoz a kórusban mellettem éneklő társamhoz viszonyítva lehetne nevezni, aki a többszáz dalt, ami a repertoárunkat képezi, mappákban szétszórva gyűjti, s mikor ki kell keresnie azt az egyet, amire szükség van, egyszerűen addig lapozgat, amíg véletlenül rátalál. Ehhez képest az én kezdőbetűk szerint elrendezett gyűjteményem valóban konszolidáltnak tekinthető.

A munkahelyemen elvárás a pontosság, rendszeresség, minden apróságnak pontos menete, rendje-módja van.

Egyébként naponként küszködöm. Mindennel. Reménytelenül. A szekrényben összekuszálódni tendáló ruhákkal, a páratlan zoknikkal, a konyhaszekrény fiókjainak káosz felé irányuló hajlandóságával, a gondolataim szétszórtságával. 

Esténként rátekintek a reggelenként még jóhiszeműen megírt elszánt kis listákra. Irgalmas szemmel nézegetem őket. Nap végén csak az érdekel, elvégeztem-e azt a munkát, ami igazán fontos volt. Azt, amiért egyáltalán itt vagyok. Ha imádkoztam, énekeltem, nevettem, sírtam, szerettem, ha tanultam, ha elvégeztem azokat az apró szolgálatokat, amik egyszerűen csak széppé teszik mások életét, az elég. A lista kipipálva, elfogadva. A hűtőszekrény kitakarítása s a zoknik összepárosítása holnap is ráér.