Új napló.

Az utóbbi egy év plusz körülbelül kilenc hónapban a hetedik. A régebbiek elpakolva. Ezeket még itt tartom, karnyújtásnyira. Mert néha visszakeresek valamit. Hiszen nagyjából ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozom újra és újra. Sok gondolatnak még nem értem a végére, hat apró betűkkel teleírt füzet után sem. Nem hiszem, hogy ez idő alatt akár egyetlen napot is kihagytam volna. Úgy írom őket, hogy - a bloggal és a könyvekkel ellentétben -, nem szeretném, hogy megmaradjanak, hogy bárki más is olvassa őket valaha. Még akkor sem, ha nincsenek bennük egetrengető titkok. 

 

Mikor barátoknak, ismerősöknek beszélek arról, mennyi erőt, tartást ad ez az egyszerű tevékenység, általában szépnek tartják, de nem nagyon értik. Egy új ismerősömet nemrég annyira fellelkesítettem, hogy másnap elment venni magának egy szép új füzetet. Egy idő után megkérdeztem, írt-e már bele valamit. Nem írt, és elmagyarázta, hogy annyi napi gondja-baja van, de majd ha megoldja őket, mindenképpen írni fog. Megértően bólogattam. Tudom: minél jobban áradoznék róla, annál inkább nem szeretné kipróbálni. Lehetséges, csak az introvertált, töprengő személyiségem miatt lett ilyen fontos. Lehetséges, más kibeszéli magát, vagy észben tudja tartani a gondolatmeneteket. Akárhogy is legyen, ez az egyik legnagyobb kincsem az életben. Egy füzet, egy toll. Egy gondosan végigjegyzetelt élet.

Minden ember ugyanarra vágyik: éberségre, szépségre. Értelemre. Megelégedett, szívvel-lélekkel megélt életre. 

Olyan ez, mint egy ajtó, amit mindenki keres valamilyen formában. 

 

A napló- vagy akármilyen írás nem az ajtó. 

Az írás csak eszköz. Segít megkeresni, segít újra és újra kinyitni az ajtót.

Hosszú bejegyzés az olvasásról.

Vannak emberek, akiknek az olvasás és a könyvekkel való foglalkozás sokkal több, mint időtöltés. Nem túl széles baráti, ismerősi körömben, értem ez alatt azon személyeket, akikkel rendszeresen találkozok személyesen a mindennapokban, a legkülönfélébb emberek vannak. Az itteni legjobb barátnőm irodalmat és földrajzot tanít a gimnáziumban. De van köztük reklámszakember, takarító, könyvelő, szociális munkás, orvos, titkár, kamionsofőr, nővér is. Hogy ki mivel foglalkozik, abból még nem lehet következtetni arra, olvasó ember-e az illető vagy nem. Vannak házak, melyekben nincs szinte egy könyv sem. Ott valami másról beszélgetünk. Millió más érdekes téma van az életben. Egyetlen ismerősömnek, barátomnak sem egyezik meg az olvasási szokása, ízlése az enyémmel. De vannak emberek, akiknek az olvasás több, mint hobbi. Akik a könyvekkel való foglalkozást majdhogynem művészi szintre fejlesztik, s alapvetően meghatározza az életüket. A történetek, a nyelv a szépség forrásává válnak s élesítik, szélesítik a látókört.

Ki határozza meg az olvasásra érdemes könyvek körét? Ki állítja össze a kánont? 

Gyermekként folyton olvastam. Fiatal anyaként, mikor három kisgyerek mellett éjszakánként tanultam, egyáltalán nem volt időm, erőm a tankönyvek mellett - melyeknek nem volt közük a szépirodalomhoz - mást is olvasni. Később volt néhány év, amikor tudatosan csakis klasszikusokat. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann. Tervem volt az életemre nézve. Úgy gondoltam, kell legyen egy biztos alap, amire utána felépíthetem a további olvasmányokat. Thomas Mann "József és testvérei" után aztán elég nehéz egy Katherine Applegate könyvért rajongani. Ez utóbbi a legelső az Audible hangoskönyvtáramban amit azért töltöttem le, mert érteni szerettem volna a reklámszakember barátom olvasási világát. Én egy Hemingway könyvet ajándékoztam neki cserébe, amit szerintem azóta sem olvasott el.

Akinek sok könyve van és naponta, életstílusszerűen olvas, soha nem unatkozik, soha nem otthontalan. A nyár elejétől kezdve elolvasott könyveket a zongorára teszem, vízszintesen, egyiket a másikra. Aminek még nem értem a végére, függőlegesen állítva rendezem sorba az előbbieknek támasztva. Jelenleg Mary Oliver, Anne Lamott, Hermann Hesse, Siegfried von Vegesack, Julien Green, Thomas Merton könyvek. Mindegyik jó választás. Érdemes kéznyújtásnyi távolságban tartani a füzetet, tollat, jegyzetek készítése miatt. Legutóbb Máté evangéliumából jegyeztem ki egy mondatot: "Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet." Előtte egy Julien Green idézetet az 1976-os naplóból, amit egy Thomas de Quincey elbeszélés alapján írt: "Figyelemre méltónak tartom, hogy a tizenöt éves szökevénynek Euripidész volt a táskájában, amit olyan könnyedén olvasott, mintha angol szöveg lenne. Ma már nem olvasunk görögül Euripidészt, azokat olvassuk, akik olvasták Euripidészt. Lépcsőről lépcsőre ereszkedünk alá Quincey kofferjének gyorsaságával a mély tudatlanságba, s aki rendelkezik egy kevéssel e másodkézből eredő tudással, az már meglehetősen műveltnek számít." (saját fordítás)

Senki sem mondja meg, melyik könyvet kell, érdemes olvasni. Ami engem illet, csak néhány "szabály" van: lehessen jegyzetelni. Akarjam többször is elolvasni. S főleg: nem azokat szeretném olvasni, aki már olvasták valamikor Euripidészt, hanem én magam szeretném Euripidészt - a Szentírást, Hemingwayt, Dosztojevszkijt, Bonhoeffert - olvasni. Első kézből. 

Minden olvasni szerető embert szövetségesnek érzek. Mintha egy titkos társaság tagjai lennénk, akik értik egymást, még akkor is, ha teljesen más műfajt létesítünk előnyben. Mindannyian más-más élethelyzetben vagyunk. Ezért, ha valaki egy science-fiction könyvet ajánl vagy egy - mivel ezt olvastam utoljára - Rosamunde Pilcher könyvet, én azt komolyan és megtiszteltetésnek veszem. Mert az olvasás, bármennyire különbözőek is legyenek az ízlések, nem szétszakít, hanem összeköt.

Skóciai utazás.

Az utóbbi napokban Skóciában jártam. Egy könyv lapjain szállok oda-vissza minden kis szabad időben, kávészünetekben, késő esténként le-lecsukódó szemmel, reggelenként folytatva, ahol abbahagytam, egyszer még a naplóírást is későbbre halasztottam, pedig ez gyakorlatilag soha nem fordul elő. Az egy évvel ezelőtti utazási naplóm nagy népszerűségnek örvendett s a drága olvasók lelkemre kötötték, feltétlenül olvassam el a Rosamunde Pilcher könyveket. Persze, mint mindig, minél jobban noszogatnak valamire, annál inkább nem szeretném. A könyvek alapján készült filmeket ismerem egy kicsit, és unalmasnak, kiszámíthatónak tartom őket. Ráadásul sznob vagyok. Könyvsznob. Nagyon megválogatom, mit olvasok, s azokat a könyveket részesítem előnyben, ahol küzdeni kell. Ahol tanulok valamit. Ahol nem értek azonnal mindent. Úgy érzem, túl rövid az élet a tisztán csak szórakoztató olvasmányokhoz. Azért múlt év vége felé csak megvettem használtan a (németül) "Wintersonne" című könyvet. El is kezdtem olvasni, tele előítélettel. Ötven oldal után félretettem. Néhány napja másodszor is nekifutottam. S akkor most - belemerültem. Nem is annyira a cselekménybe. Hanem a részletekbe. Tájleírások. Berendezések. Házak. Városok. Emberek. Ha a többi könyv is ilyen, igazán kár volt megfilmesíteni őket. Mert ezeket olvasni kell, elképzelni, s hirtelen kedvet kapni a takarításhoz, közben felfedezni, mennyi apró részlet van a saját házamban és életemben, ami tulajdonképpen beleillik, ha nem is ebbe, de valamilyen könyvbe biztosan. Akkor is, ha azt még nem írták meg. Talán gyermekkoromban olvastam így utoljára. Ilyen mesebelien. Ilyen felszabadultan. Persze, sejteni azért csak sejtem, mi lesz a vége. De addig is, nem hagyok ki egyetlen betűt sem. Mindet elolvasom, elképzelem. Ízlelgetem a szavakat. Utazok. S mert minden utazásból hozok haza legalább egy képeslapot, amit aztán felragasztok a konyhaajtóra, erről az utazásról maradjon meg emlékül, képzeletbeli képeslapként e szerény szösszenet.

Újrahasználható

pohárba kértem a kávét ma reggel a pékségben s egy hirtelen jött ötlettől indíttatva a falu központjában levő elágazásnál nem hazafelé kanyarodtam, hanem az egyik legkedvesebb helyre a környéken, ahol idén talán még nem is voltam. Az erdő szélén levő faasztalnál megreggeliztem, majd felkerekedtünk Svennel, el akartam még menni a kis tóig is, amit úgy szeretek. A fák között csend, moha és édes emlékek. Éppen érik az áfonya, mint akkor, mikor egy-két évvel az ideköltözésünk kivonultam ugyanide a gyerekekkel kis edénykékbe lekvárnakvalót szedni. Kimostam a kávéspoharat, majd nevéhez híven újrahasználtam. Megtöltöttem áfonyával, amiből itthon friss lekvárt főztem a banánkenyérhez. Nem lett eldobva semmi, nem veszett kárba semmi. A régi nyarak lassú együttlétei, az ízek, a fény, a sok-sok naponta elkészített étel és mosogatás és törődés, minden fontos, szükséges és pótolhatatlan volt. Néha elfelejtem. Néha nem jut eszembe egyetlen szép emlék sem, csak az jut eszembe, amire akkor, mikor kellett volna, nem figyeltem, vagy nem eléggé, az, amit most másképp csinálnék. S ilyenkor, még mielőtt teljesen elkeserednék, kézen fog egy jóságos, láthatatlan kéz és elvezet egy helyre, ahol megnyílik a szemem az igazságra. A kegyelem kézzelfoghatóvá válik. Többek között áfonyaíze van s olyan illata, mint a búzatábláknak a poros út mentén. S én elfogadom, elfogyasztom, mint frissen sült kenyeret a tányéromról, az utolsó morzsáig.

S

A reggel hangjai.

Madarak. Próbálom megkülönböztetni a hangjukat, megszámolni, hányan vannak. Lehetetlen. Végül csak arra az egyre figyelek, aki az utca túloldalán levő ház tetején énekel percek óta. 

Alatta, a fehér épületben kinyitják a konyhaablakot, egy fiatal család, két egészen apró gyermekkel, kutyával reggelizik éppen. A kisfiú feltehetőleg a dackorszak kellős közepén, a néhány hónapos kislány hirtelen keserves sírásra fakad. A háttérben türelmes anyai, apai vigasztalás. 

A felhők hangja, ahogy különböző formákba rendezik magukat. Ahogy átvonulnak az égbolton s mire újból feltekintek, éppen eltűnnek a szemem elől.

A töltőtoll hegyének picit sercegő hangja a papíron. A papír hangja, ahogy továbblapozok a verseskötetben. Sven tappancsai, ahogy végighaladnak a balkon régi csempéin. Esőcseppek hangja a tócsában, a garázs tetején. Rózsaszirmok aláhullása s egy csiga halk hangja, ahogy továbbsíklik a vizes aszfalton. Hangjegyek szállnak a háztetők felett. Valahol valaki nyitott ablaknál fuvolán gyakorol.

Az óra ketyegése, az idő múlásának hangja - bár az idő örök, s én magam vagyok az, aki elmúlok -, mely időnként szinte megbénít, pedig még csak korán reggel van, előttem az egész nap, s a határidőnapló telis-tele tennivalókkal. 

A legelső tennivaló nem kötelező s nincs benne a listában: megfigyelni a reggel hangjait. A madarak, a gyerekek, a rózsaszirmok hangja megállítja az időt. Egy kis ideig nem múlik tovább. Tollam hegyéből szavak kanyarognak elő, a papíron hajlék épül a léleknek. Egy darabka örökkévalóság. Az élet, az életem egy kaland. Újból és újból magával ragad. Feltárja előttem szépségét, a legapróbb részletekig. Az esőcseppek énekelnek. S ha ezek után még mindig félnék vagy nem lenne elég az ami itt van, egy karnyújtásnyira tőlem, akkor minden hiába. Akkor, ha a világ összes kincse az enyém lenne - az sem lenne elég.

Olyan szeretetet, mint a tenger.

Majd azt mondom, hogy ajándékba veszem valakinek, futott át rajtam a gondolat, ahogy a kassza felé indultam a festékekkel, papírral, ecsettel megpakolt bevásárlókosárral. Szerencsére nem kérdezett rá senki, miért is tette volna. A mentális szobatársam - én egyszerűen csak Nagyságának nevezem - kérdései általában nem kívülről érkeznek, hanem valahonnan mélyről és belülről. Onnan ismerem fel utólag a hangját, hogy a válaszként átfutó gondolatok egytől-egyig hazugságok. Nem, dehogyis képzelem magamról, hogy szeretnék vagy tudnék írni. Természetesen eszembe sem jut így negyvenhat évesen csak azért beautózni a városba, hogy akrilfestéket vegyek magamnak. Jó, ha már véletlenül beautóztam, megveszem, nem kerül túl sokba, majd jó lesz, ha esetleg valamikor gyerekek jönnek látogatóba. 

A gospel énekeket azért szeretem - természetesen tudom, hogy teljesen átlagos hanggal rendelkezem -, mert a szöveg egyszerűsége és ismétlése megérint valamit a folyton magyarázkodásba és mentegetőzésbe bonyolódott lelkemnek. Mint tegnap este a próbán. Három mondatból állt az egész dal. Olyan békét, mint a folyó. Olyan szeretetet, mint a tenger. Olyan örömöt, mint a forrás. 

Addig éneklem, ismétlem, míg elhallgatnak a kérdések. 

S miközben festek, elmossa a víz a válaszaimat. 

Szinte érzem a vízcseppek érintését a bőrömön. Hallom a patakok zúgását. Látom, ahogy az óceán hullámai megtörnek a sziklákon.  S csordultig töltöm a poharam a kristálytiszta forrásból.

Egy nap.

Egy nap nem csak egy nap, amit ha rosszul kezdtem vagy folytattam, oda az egész, várni kell holnapig, hogy újrakezdhessem. 

Egy nap nem csak egy nap, hanem sok. 

Van reggel, van délelőtt, a dél körüli álmos órák, s van a délután, mikor egy csésze kávé s valami kedves olvasnivaló arra késztethet, hogy igazán széppé tegyem az estét, mint például ma is, néhány órai csendes kerti munkával. 

Egy nap nagyon sok lehetőségből áll, amit el lehet rontani s legalább ugyanennyiszer még mindent újra is lehet kezdeni. 

Én a reggeleket szeretem a legjobban. Ekkor vagyok a legkreatívabb, legéberebb, rendszeresen elolvasok s teleírok több oldalt még mielőtt megszólalna a hét órai harangszó. Esténként fáradt vagyok, szétfolynak az órák a kezeim között, míg végül, túl későn, egyszerűen csak bezuhanok az ágyba. Apró változtatások - Hermann Hesse kerttel kapcsolatos írásai alapján én is elkezdtem esténként kerti naplót írni néhány sorban, már kora este kikapcsolom a számítógépet, telefont (most éppen nem, mert ezt még le akartam íni, holnap talán már túl jelentéktelennek tűnhet) - sokat segítenek. 

Akárhogy is alakuljon, mindig örülök, hogy nem csak egy nap volt, hanem sok. 

Ha valahol elrontottam, nem az egészet rontottam el. 

De ha széppé tettem, akármilyen kicsi részét, az egészet tettem széppé.

Ich liebe dich, mein Leben.

Azon gondolkodom, magamtól vagyok, lettem ilyen utazni szerető ember, vagy annak (is) volt rám hatása, hogy majdnem huszonöt évvel ezelőtt feleségül mentem egy igazi "vándormadárhoz", s így nem csak hogy különböző országokban és helységekben kellett újból és újból felépíteni az otthonunkat, hanem minden szabad napunkat, hetünket utazással, túrázással töltjük. Gyanítom, inkább ez utóbbi a helyzet, bár így utólag ugyan már ki tudná megmondani. Tény: szeretek utazni. Néhány napot éppen Ausztriában töltöttünk, a hegyekben, és semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztük. Az első éjszaka után más szállás után néztünk, így teljesen más vidékre kerültünk. Ha előző este kigondoltuk, hova megyünk másnap, legalább biztos lehettem: teljesen máshova fogunk menni. Fogalmam nincs, magamtól vagyok ilyen vagy csak hozzáedződtem, de szeretem a spontaneitást, a meglepetéseket. Megszerettem azt, ami az enyém. Mint Svennek, a kutyánknak, csak egy kis puha szőnyegre van szükségem, amit esténként bárhova letehetek, hogy biztonságban érezzem magam. Emlékszem, milyen aranyos volt a második este, ahogy állt a szoba közepén, szinte kérdezve, édes gazdám, ma este hol hajthatom álomra a buksi fejem? Az ágyunk végéhez toltam a szőnyegét, ráfeküdt és reggelig meg sem moccant. 

Mikor tegnap reggel hazaindultunk - mondanom sem kell, a hazaút teljesen máshogy alakult, mint ahogy elképzeltem, az egyetlen ruhámban, amit magammal vittem, s a szalmakalapom nélkül, amit az autóban felejtettem, egyáltalán nem voltam a hét utolsó, legkeményebb túrájához öltözve, mentségemre szolgáljon, azt hittem, csak megállunk egy kicsit egy szép helyen útközben hazafele -, szóval indulás előtt vettünk egy könyvet tizenöt euróért, a szállásunkon. Egy magánházban laktunk, a földszinten egy kilencven éves, enyhén demens férfi lakott s a boszniai ápolónője. A tetőtérben egy környékbeli fakitermelési társaságnál dolgozó vendégmunkások. A középső szinten levő lakás panzióként üzemelt, ott laktunk mi néhány napig. A magánkiadású könyvben versek vannak, többnyire helyi dialektussal írva, ami nagyon hasonlít a bajorhoz s amit ennyi év után sem értek. A képeken fafaragások, festmények, rajzok, természetfotók. Az előszóból kiderül, az egész egy családi összefogás eredménye. A versek szerzője a földszinten lakó nagypapa. A nagymama, aki a fotókon látható fafaragásokat, festményeket készítette, már nem él. Egyiknek sincs önmagában véve különösebb művészi értéke. Az is kiderül, hogy Josef, a költő, egész életében szeretett énekelni, rímeket faragni. Miután nyugdíjba ment, vett magának egy számítógépet, elment egy kurzusra, hogy megtanulja kezelni, majd legépelte a verseit. Ezeket adta ki a fia és az unokái, hogy megmaradjanak az utókornak. A kedvencem az "Ich liebe dich, mein Leben" című vers. Egy szerelmi vallomás, az életnek. Mint ahogy az összes többi is az, mindegyik tele életszeretettel, hálával, a helyi táj és mindennapi élet iránti megbecsüléssel. Szívesen nézegetem a nagy művészek, költők, írók albumait, köteteit. Ez a könyv azért különleges, mert kifejezi azt, amit gondolok: mindenkinek kellene írnia legalább egy könyvet, legalább annak a néhány embernek aki ismeri és szereti. Mindenkinek meg kellene tanulnia a lehető legkreatívabb módon élni. Írni. Rajzolni. Énekelni. Zenélni. Kötni. Varrni. Faragni. Főzni. Bármit csinálni, ami örömet szerez, és ezt átadni örökségként a gyermekeinknek. (A világ összes gyermeke a miénk. Nem csak a biológiai szülőkről beszélek.) Nem a kész produktum az örökség. Az öröm az, amivel éljük az életünket.

Indulás előtt bekopogtunk a földszintre, megkérdeztük az ajtót nyitó ápolónőt, aláíratná számunkra Joseffel a könyvet. Örömmel aláírta. Sőt, kikísért minket a kapuig, kedvesen jó utat kívánt, ragyogott, integetett, míg autónk el nem tűnt a kanyar mögött.

Reggeli kávé.

Reggeli kávé Ausztriában, az Olaszországban vett, egyszemélyes, piros kávéfőzővel elkészítve. A darált kávét még Montenegroban vettem. S könyvek, napló, a töltőtollam. Egy íz, egy szín, egy illat, néhány egyszerű, mindennapi tárgy, melyek pillanatok alatt otthont teremtenek körülöttem, bárhol is legyek. Apró betűkkel teleírt füzetlapok, egy kalandos, utazni szerető, vágyódó, reflektáló lélek lenyomatai: az én lelkemé.

A könnyek könyve.

A reggelek a zsoltárok s a versek ideje. Hozzá kávé és naplóírás. Már félig teleírtam az új füzetet. A verseket ott olvasom, ahova a kötet nyílik. A zsoltárokat sorba veszem. Néhány napja az ötvenhatodik. Az egyik legkedvesebb, aminek a második könyvemben Isten befőttesüvegei címmel egy egész fejezetet szenteltem. Minden zsoltárban, versben találok egy mondatot, amin, mint egy kapun ha átmegyek, a túloldalon egy másik világ. Du kennst jede meiner Tränen - olvasom -, ist nicht die kleinste Einzelheit in deinem Buch festgehalten? Ismered minden könnyemet. A könyvedben helye van minden apró részletnek.  Helye van a könnyeknek, amiket egyedül sírtam. Amiket magamnak sem tudtam megmagyarázni. A csalódás, a félelem, a szomorúság, a düh, a gyász könnyei, s az örömé, meglepetésé, meghatódásé, viszontlátásé, búcsúzásoké, mind ott vannak leírva a könyvben. A hozzájuk tartozó történettel együtt, a legapróbb részletekig. Úgy tűnik, Isten is szeret naplót írni. 

Közben július lett, s az elmúlt hónap az idei évben az egyik legeseménydúsabb, legmélyebb. A legérzékenyebb. Sokat sírtam. Kimondhatatlan, elmesélhetetlen, egyszerű és bonyolult, érthető és érthetetlen, a legkülönbözőbb fajtájú könnyeket. Mintha egy fagyizóban venném szemügyre az ízeket. Vagy egy kávézóban, hirtelen nem is tudva, melyiket válasszam. Van café au lait, latte macchiato, cappuccino, espresso, esetleg karamellel, sziruppal, tejszínhabbal, csokoládéreszelékkel ízesítve, többféle méretben és mindegyik elvitelre is. Az örömre, a bánatra, a lélek vágyódására ennél kicsit nehezebb szavakat találni. Hogyan meséljem el, mit jelentett ott állni egy Patti Smith koncerten a második sorban és hallgatni, ahogy elénekli Bob Dylan One too many mornings című dalát? Milyen kategóriába lehetne betenni a hirtelen szemembe szökő könnyeket? S a lányomtól való búcsúzás könnyeit egy hosszú autóút előtt? Ahogy szótlanul ölelem s mondja, anya, tudom hogy sírsz. Ő is elörökölte tőlem a könnyen meghatódás képességét, s búcsúzásnál ő is átad egy képeslapot amit majd csak otthon szabad elolvasni. 

A könnyek könyvében, nem feltétlenül tollal és tintával, fel van írva minden. Csak úgy. Különösebb ok és cél nélkül. Nincs verseny, hogy ki gyűjt össze többet és többfélét. Nem lesz első, második, harmadik helyezett. Mindenki győztesnek számít, aki megnyitja a szívét. Aki nem fél szeretni. Aki nem félti a könnyek miatt tönkremenő sminkjét. Nem bánja a szem körül szaporodó finom kis ráncokat. Aki az összes lehetséges veszély ellenére nem fél élni. Aki minden féltés ellenére nem fél elengedni, újra és újra, bizalommal, a szeretteit. Az életbátorságnak sokféle mérete és fajtája van. De mind közül talán ez a fajta, könnyes bizalom a legcsendesebb. A legbátrabb. A legerősebb.