Labruge - Vila do Conde, 11 km.
A második napot két okból kifolyólag is rövidebbre terveztem: egyrészt tudtam, az első napi táv nagyjából a maximum, amit hátizsákkal meg tudok tenni, és szükségem van egy kis pihenésre, másrészt, mivel másnap le fogok térni az óceán mellett vezető útról, szerettem volna elidőzni több helyen is a parton.
Reggel Kristyvel (Kanada) és Sinával (Németország) indultunk el, de elég hamar rájöttünk, elég különböző a ritmusunk. Ezért elbúcsúztunk, buen caminot kívántunk egymásnak, remélve, hogy még találkozunk. Ugyan nem találkoztunk már, de hálás vagyok nekik, hogy megmutatták, milyen könnyű barátkozni, beszélgetést elkezdeni és akár néhány perc múlva is egészen mély dolgokról társalogni. Az El Caminon az első kérdés mindig az, hogy ki honnan jött. Utána, hogy kit hogy hívnak. Esetleg, hogy mi az aznapi, másnapi cél. És én szinte mindenkitől megkérdeztem azt is, miért indult el. Kristy azért, mert 25 évvel ezelőtt már végigjárta a caminot, és akkor megfogadta, hogy visszajön, illetve szeretne változtatni valamit, amikor hazamegy, az életén. Sina azért, mert éppen betöltötte a negyvenedik életévét, és ő is választ keres néhány fontos kérdésre az életben. (Az El Camino tele vagy egyébként olyan, hozzám hasonló korú, vagy fiatalabb-idősebb nővel, akik meg akarják találni önmagukat.)
Talán itt eljött az ideje annak is, hogy eláruljam, én miért indultam el.
Az elején egy semmiből elém pottyanó ötlet volt. Utána meghívásnak éreztem, bevallom, egy ideig én is arra gondoltam, hogy majd a kéréseimet, kérdéseimet fogom végigcipelni ezen az úton. Mert hát nekem is van belőlük bőven.
Indulás előtt, a portoi katedrális egyik padjában valóban elmondtam, kiteregettem ezeket, azzal a megjegyzéssel, hogy az út folyamán ez volt az utolsó könyörgésem.
Az előttem álló időt arra akartam szánni, hogy megköszönjek, mindent.
Az életemet.
Mindent, ami szép és jó benne, és azt is, ami fáj, ami nem sikerült, amivel küszködöm.
Én ezért indultam el, amikor valaki nekem tette fel ezt a kérdést, nekem ez volt a válaszom.
Mikor megérkeztem Vila do Condebe, a rövidebb nap ellenére teljesen kimerült voltam. Még várnom kellett, míg elfoglalhattam a szállásomat, eléggé elveszetten üldögéltem egy parkban, egy padon. A honvágy is szorongatta a szívemet.
A könyvben, amit magammal vittem (Annie Dillard, Pilgrim at Tinker Creek), előtte olvastam arról, mit jelent igazán látni, az apró dolgokat is észrevenni és örülni nekik. Az író földön elhullajtott kis pénzdarabokhoz hasonlította az élet meglepetéseit, egy centes vagy egy pennys érmékhez, azzal a megjegyzéssel, hogy ma már ugyan ki hajol le egyetlen centért...
Mikor felálltam a padról, akkor vettem észre, a pad alatt tele van centesekkel. Alig hittem a szememnek. Majdnem elsírtam magam. Sok-sok meglepetés vár még rám ezen az úton, menjek csak bátran tovább, szólt az üzenet.
Összeszedtem az érméket, majd letettem őket egy jól látható helyre, hogy valaki másnak is örömet szerezzen.
4 comments:
Megosztod velünk a mély, bensőséges dolgokat magadról, az Útról. Hálásan köszönöm, Márta🙏
De jó, hogy újra olvashatunk, és rögtön 3 bejegyzést! Gondolatban elkisértelek végig az úton, számoltam a napokat, hogy mikorra érsz vissza. Sugárzol a képeken!
Annie Dillard egyetlen könyvét sem fordították le magyarra. Sajnálom, szívesen olvastam volna. Érdekes érzés lehet az, hogy megköszönni az életed indultál el, miközben távol az otthontól, nem könnyű körülmények között, fáradtan, bizonytalanságok között gyalogolsz, ami az embert otthon, saját közegben inkább nyügőssé tesz, de itt az élmény, a látvány, a szakrális kapcsolódás erőt ad, és viszi az embert tovább. Minden tiszteletem azoké, akik ezt megcsinálták, csinálják éppen most, sokan veszik a hátizsákot éppen a hátukra és indulnak útra. :)
Letenni a terheket, és megköszönni mindent. Ezt megkönnyeztem. 🥹
És ez a történet a centesekkel! Csodálatos!
Köszönöm, hogy megosztottad, Márta!
Rhodé
Post a Comment