Ma volt egy dühös látogatónk az irodában. Egy kliens. Egy idősebb úr. Egészen különös ok miatt volt felháborodva: mert küldtünk a feleségének, aki a közös adóbevallásuk miatt ugyancsak kliens, szóval szokás szerint küldtünk egy képeslapot a születésnapjára. A szöveget én személyesen nem olvastam, nem én vagyok felelős a képeslapokért. De állítólag szerepelt benne a mondat, hogy többek között sok nevetést kívánunk neki szeretettel az következő életévre. A feleségről tudni kell, hogy évek óta ápolásra szorul. Először telefonon fejezte ki a felháborodását, majd, mivel ez túl kevésnek tűnt, be is fáradt az irodába a férj, hogy személyesen mondja el: az ő házukban már két év óta, mióta nem tud felkelni az ágyból a felesége, nincs nevetés. Ezért hogy képzeltük, hogy nevetést, jókedvet kívánunk. Nincs min nevetni. Persze, megígértük, nem lesz több képeslap, mi mást lehetett volna tenni. Ezen, hogy nincs miért nevetni, valóban nincs mit nevetni.
Egy kicsit olyan ez, mint mikor minden évben azt képzelem, idén valóban nem tudok adventet ünnepelni. Mert nem vagyok méltó. Mert nincs időm. Mert túl szomorú vagyok. Fáradt vagyok. Túl sok a munka. Mert nincs kedvem. Mert csak.
20 comments:
nagyon sajnálom a bácsit, és megértem (el tudom képzelni, milyen kilátástalannak érezheti a helyzetét, senki sem érti meg és akkor kap egy sablonlevelet, ami bárkinek szólhat), és ennyiben hagyják az okozott rossz érzését ("majd jövőre nem lesz ilyen") hát ettől tényleg helyreállhatott a lelke , remélni fogom, hogy nem kap a néni halála után is hasonló levelet valami apró adminisztratív hiba miatt....
Köszönöm 👍
Az idős úrról nem írok most, kellemetlen helyzet, mint ahogy az is, hogy hogy anyu hét évvel a halála után is mindig kapja a leveleket egy nagyáruháztól, hogy milyen lehetőségei vannak olcsóbban vásárolni az előző évben összegyűjtött pontjaival. A levelet végül a postás nekem dobja be, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel.
Ugyanis tudja, hogy anyu sajnos már nincs az élők sorában, de a levelet mégis kézbesítenie kell. Én sem tudok hova írni ez ügyben, mert konkrét feladó nincs, csak az áruházlánc neve, de cím nélkül.
Nagyon tetszenek az utolsó soraid, hogy nem valami ellen, hanem valamiért akarsz ünnepelni. Éppen azért, mert tisztán látod önmagad.
Ebben az esetben erről szó sincs...kézzel írt képeslapokról van szó, csak senki sem gondolt rá, hogy a néni beteg...lehet nem is tudta senki... adótanácsadó iroda vagyunk... kedvességnek volt szánva.
Köszönöm, Éva ✌️
Köszönöm 🌲
Kedves Márta, tudom, hogy teljesen más az, amiről te írtál, és az is, amiről az én kifakadásom szólt.
Sajnos, éppen nálad írtam le a méltatlankodásomat.
Ott, ahol nem kellett volna. A blogod sem erre való, és a két eset sem hasonló.
De szép az a képecske a havas tájjal,a házaspár,aki hazahúzza szánon a karácsonyfát.
Szabad megtudni,hogy ki festette?
(én is sajnálom a bácsit,mert lehet hogy nincs senkije,akinek panaszkodhatna,ez nem is nektek szólt ez a harag,hanem a 2 éve tartó írtó nehéz helyzetnek,én ezt látom mögötte)
Judith
❄️
Bolhapiaci kincs, nem tudom ki festette, de valamiért nekem is nagyon tetszik:)
( Igazad van, nem nekünk szólt, és néha ezt el kell fogadni, viselni, hagyni és nem személyesen venni...azt kérte, ne küldjünk több képeslapot, természetesen elnézést kértünk és nem fogunk többet küldeni...
De, és ezt azzal a háttérrel mondom, hogy tudom, milyen érzés évekig gondozni valakit: az egyetlen megbánás bennem az, hogy nem nevettünk sokkal többet. Nem a reménytelen helyzet ellenére. Mert abban van valami hősieskedő, mártírkodó. Hanem pont amiatt kellett és lehetett volna.)
Abban egyetértek, hogy a két eset nem hasonló, de a blog arra való, hogy elmondjuk, amit gondolunk. Köszönöm neked.:)
Nagyon tetszett ahogy kifejezted, továbbgondoltad : nem valami ellen ünnepelni. Szép.
Megnyugtattál, és ezt köszönöm neked. :)
Sajnálom ezt a történetet. És sajnálom a beteg feleséget is. De megérintett az irodátok kedvessége❤️
Sajnálom, hogy nem tudta ez a házaspár befogadni az örömöt…
Ölellek!
Piroska
KÉT DOLOGRÓL BESZÉLÜNK (az egyik a munkahely a másik a bácsi ) 1. ahány ember, annyiféleképpen értelmezi a munkahely- mint minden mást is - ezt a könyvelőiroda-mint-hivatalos- munkahely személyes felszólítását a nevetésre: van, aki azt hallja ki belőle, hogy " szeretetteli javaslat a remény, hogy talán több nevetés legyen az életükbe ne csak sírás és jajveszékelés", másik véglet meg azt, hogy a bajban nem együttérzést, hanem gúnyolódást üzen a képeslap...", 2. a bácsi reakciója: van, aki szerint felesleges túlreagálni, és szóra sem érdemes, de az az egyetlen megoldás, hogy jövőre nem leveleznek ilyen képeslappal, a másik véglet, hogy a bácsit kifogásolja hogy miért nem tud örülni...én meg ezzel szemben én azt érzem, hogy a bácsit az aktuális érzelmi viharában UGYANÚGY magára hagyták, mint az évek során máskor is, hogy nem értik meg, hogy személyességet, és megértést szeretett volna kapni, akkor és ott (nem a múltban nem a jövőben, hanem az ottani aktuális érzéseiknek elfogadását hogy elfogadják, hogy most ez volt az utolsó csepp, elszakadt a cérna (lehet ilyen), hogy értenék a jelenlegi helyzetét, nem kész megoldásokat igérni: "ezt meg ezt fogjuk csinálni", hanem megállni egy pillanatra, ha már arra volt idő, hogy képeslapot írjanak és küldjenek, legalább annyi időt arra is, hogy a képeslap hatását megértsék, és megvárják együtt, amíg visszaáll a bácsi ereje, hogy helyrehozni, nem kifogásolni és felelőséget hárítani, hanem helyreállítani (ez a resztoratív problémamegoldás)
meg sem merem kérdezni, fordítottak-e legalább annyi időt a bácsival való beszélgtésre, mint egy poszt elolvasására, és - bocsánat, de nem tudom jobban megfogalmazni a szavaimat: mi volt a gond abban a levélben a iroda szemében: az-e, hogy szülinapi köszöntőt küldtek-vagy az-e hogy fogalmuk sem volt, kinek küldik és milyen körülmélnyek közé, és a bácsinak valójában az e a bűne, hogy felháborodott (és valid vagy sem az ő személyes érzése), vagy az-e hogy nem a protokollnak megfelelő választ adott (írhatott volna ugye egy udvarias levelet hogy szíveskedjenek a jövőben eltekinteni erre a címre ilyen tartalmú levelektől...
Köszönöm a hozzászólásaidat :)
Ne haragudj, hogy nem tudok alaposan válaszolni...bevallom, nem tudom jól kezelni, ha olyan érzésem van, kikérdeznek... némelyik szavad éles...sajnos olyasmit is feltételezel, ami egyáltalán nem igaz. De nem tudok ezekre válszolni, mert szerintem nem szükséges védekezni. Tiszta szívvel mondhatom, hogy profin volt kezelve a helyzet, idő volt szánva az úrra, úgy telefonon , mint személyesen, bocsánatot kértünk, és tiszteletben lesz tartva a kérése, hogy nem szeretne a jövőben képeslapot.
Szerintem az is érthető, hogy magánemberként fájt a félreértés. Hiszen tiszta és kedves volt a szándék. Ennek is kell legyen helye.
Emberek vagyunk és nem tudunk mindenkinek segíteni.
Én csak azt akartam mondani a bejegyzéssel, hogy mivel én is voltam hasonló helyzetben, tudom milyen érzés elkeseredni, és az ember azt hiszi, lehetetlen nevetni, mégis örülni. Láttam egyfajta párhuzamot az adventtel. De késő este volt, nem tudtam valószínűleg pontosan megfogalmazni. Köszönöm, ha megértéssel olvassátok amit írok. És köszönöm neked a nagyon jó kiegészítéseket is. :)
drága Márta, nem is gondolnád, milyen örömöt okoztál ezzel a posztoddal...mondjuk mindegyikkel, de ezzel különösen jó volt, képzeld beszélgettünk róla a családban és nagyon érdekes reakciók voltak korosztályonként ...én ugye - az öreg generáció - , a kortársam mellé álltam és érzelmileg védtem, a következő generáció a vejem , ő a hivatal oldalán állt :) a lányom pedig aki szintén új gondolatot hozott be, azt mondta, "na és tudjuk mi volt a bácsi szükséglete és mi a válllaté? (ez nagyon tetszett) és végül a 14 éves gimnazista unokám azt mondta : " a születésnapon mindent meg kell bocsátani ...még egy suta jókívánságot is ez a lényege...úgyhogy életem élegszebb estéjét adta ez a posztod, és KÖSZÖNÖM
♥
bocsi, hogy csak most írok, de eddig nem neteztem, sokat beszélgetünk ilyenkor, mikor náluk vagyok♥
Nagyon örülök és őszintén szólva a 14 éves hozzászólását tartom a legkedvesebbnek, legjobbnak. :)
szerintem is :)))♥
Post a Comment