Minden olyan szép! #30

Szerdánként megosztok egy listát arról, amit az elmúlt napokban láttam, ami tetszett, amit olvasok, amin gondolkodom. Ez lesz az én heti hirdetőtáblám. Mert azt vettem észre, még akkor is, amikor egyáltalán nem tudom éppen szeretni az életemet, mindig találok valamit, ami mégis tetszik. És ezek a dolgok érdemesek a megemlítésre. 

- Idő. Kitartás. Az elmúlt születésnapom azért volt különleges számomra, mert akkor kiválasztottam három-négy olyan területét az életemnek, ahol a következő évfordulóig tartó időszakban rendszeres erőfeszítéseket szeretnék tenni egy adott irányba s ezáltal valamilyen többé-kevésbé konkrét célt is elérni. De két hónap alatt, ami az évemből már eltelt, többnyire úgy éreztem, még sehol sem tartok. Hogy még el sem kezdtem semmit. Mindig közbejön valami. Talán tegnap gondoltam először arra, hogy ez tulajdonképpen nem igaz. Mindent megteszek, ami tőlem telik. Újra és újra visszatérek az elhatározásaimhoz. Kívülről nem történik ugyan semmi látványos. Valószínűleg nem is fog. De ezek belső célok és már látom a haladást. És ez erőt ad, egyfajta belső tartást.

- Átmeneti napok. Az elmúlt hét napból négyet utazással töltöttem. Az ilyen napok olyan átmenetiek, nem? Mintha nem is léteznének önmagukban. Mintha csak az úticélhoz kapcsolódva lenne értelmük. Előre megbeszéltük, hogy pénteken már reggel nyolckor elindulunk, de - nem az én hibámból - végül csak délben indultunk. Nem emlékszem, mivel töltöttem a köztes négy órát. Valószínűleg valami átmeneti dologgal. Mikor megálltunk egy útszéli étteremnél enni, nem tudom miért, de vettem magamnak egy szénsavas üdítőt is. Pedig én majdnem mindig csak sima vizet iszom, vagy teát. A negyedik napon, amikor már visszafelé tartottunk, arra gondoltam, hogy ezután megpróbálom az "átmeneti" napokban is  ugyanúgy megtartani a szokásaimat, mint máskor. Naplót írni, egészségesen étkezni, a várakozási, utazási időt valami nem átmenetivel eltölteni. Mert átmeneti napok, most már tudom, nincsenek. Csak napok vannak. Mindegyik egyetlen, mindegyik megismételhetetlen. Az idő nem megújuló erőforrás.

- A reális élet. Mikor reggelenként a kismacskám az ölembe ugrik, újra és újra eszembe juttatja a legfontosabb kérdést: akarom-e a reális életet. Ma reggel fekete pólóban, fekete rövidnadrágban ültem a balkonon, írni próbáltam, élvezni az első kávét, próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, mintha nem lenne az ölemben hely, de ő - megint - addig lábatlankodott, míg egyszer csak ott termett a füzetemen. Hozzámsimult, tele lettem macskaszőrrel, a fekete ruhaanyagon jól is látszott. Elkezdett dorombolni és a lehető legédesebb arckifejezéssel nézelődni. Akarom-e a reális életet, kérdezi szavak nélkül is minden áldott reggel. A szőrökkel együtt. A megszakításokkal, bosszúságokkal, megzavarásokkal együtt. Nem elég egyszer válaszolni. Minden nap kell válaszolni. S bár én nem mindig akarom a valódi életet, ő viszont, úgy tűnik, akar engem.

- Mi tetszett, mit szerettem az elmúlt napokban:  

hogy utólagos születésnapi tortát süthettem a gyermekemnek, életem első vegán tortáját, a krémjét azokból a vegán összetevőkből kevertem össze szabad elképzelés és adagolás alapján, amiket a helyi boltban találtam

hogy el tudtam olvasni és magamtól megértettem egy nagyon rövid, egyszerű perzsa szöveget

házimunka

szomjas muskátlikat locsolni egy forró nap végén

nyílnak a rózsák a kertben

hogy bár közben csütörtök lett, megírhattam a szokásos szerdai bejegyzést, a harmincadikat