Megmondom

őszintén, tegnapelőtt reggel egy pillanatra megállt a világ...nagyon kedves "lánykori" barátnőm édesapja meghalt. Jó lenne felkapni egy nagy darabot ebből a fájdalomból, és cipelni helyette. Illetve hát próbálom én cipelni, csak éppenséggel nem tudom, könnyebb-e ettől neki. ( S rossz érzés, hogy ma, életed egyik legnehezebb napján, csak gondolatban lehetek melletted, kedves K. )
Ma hajnalban, míg készült a tea, és pirultak a zsömlék, olvastam valami szépet. Németül. "Auch wenn alles einmal aufhört - Glaube, Hoffnung und Liebe nicht. Diese drei werden immer bleiben; doch am höchsten steht die Liebe."(1 Kor. 13: 13) Ha ezt szó szerint lefordítom magyarra, akkor az kicsit jobban kifejező szerintem, mint a már ismert szöveg: Ha egyszer minden véget ér is - a hit, remény, szeretet nem fognak. Ez a három örökre megmarad, de leginkább a szeretet.

Ezekbe a szavakba kapaszkodva lehet csak elviselni a csúnya, gonosz halált.

És még arra is gondolok, hogy A. bácsi mindig eszünkbe fog jutni, mikor rápillantunk a mindenféle szépséges bútoraira, ami a kezei közül kikerült.

(S mindezek kapcsán arra jutottam, hogy bolondság az, amit olyan gyakran gondolok magamról. Mármint hogy még nem hoztam létre semmi igazán elképesztő dolgot ebben az életben, s még csak ötletem sincs ilyesmire. Mert hiszen ott vagyok én minden keservesen megtanult versben, minden orvosnál átvárakozott órában, vajas-sonkás zsömlében, kötött félpárzokniban, tündéres rajzban, vaníliás muffinban, kiömlött teában. S ezer más dologban, ami eszembe sem jut. S milyen fura, hogy pont egy ilyen szomorú eset kapcsán jut eszembe, hogy az élet az milyen szép is...)