És persze

sehogyse bírom ki, hogy ne mondjam el: még ősszel beküldtem néhány fotót egy helyi pályázatra és nem szerénytelenségből mondom, de nyertem. (Az itt levő két képnek van egy harmadik, hasonló változata, azt választották ki.)
De tényleg nem ez a lényeg, bár...na jó... fél lábon ugráltam örömömben, mikor vasárnap este megtudtam. Én nem vagyok fotográfus, sajnos, de véletlenül néha mégis sikeredik egy-egy jó kép. Ilyenkor én lepődöm meg legjobban, és most próbálom a szavakat egy helyre terelni, hátha el tudom mondani, amit akarok. Egy ilyen fényképezési pillanat pont olyan, mint annyi más az életben. Ahol én, aki mondjuk éppen fotózom, csak egy láncszem vagyok egy folyamatban, ami valahonnan odafentről elindul, és a nap véletlenül éppen úgy süt, éppen akkor érek oda, mikor a fa árnyéka így vetül, és a gyerekek odamennek, vagy idejönnek (mert ha már megmondom, mit csináljanak, az úgyse fog sikerülni), és éppen a megfelelő pillanatban nyomom meg a gombot...ráadásul mindezt nem lehetne még egyszer, ugyanígy...Ezért látok én például minden egyes szép képet ajándéknak, amelyben a készítőnek tulajdonképpen a legkevesebb szerepe van.
( Mellesleg, két jegyet nyertem egy Carmina Burana előadásra, plusz egy hónapig ki lesznek állítva a fotók, és igen, én is jogosnak tartom Enikő felháborodását, aki nem érti, miért nem ők hárman kapnak valami szépet, hiszen nélkülük nem is létezne az a kép...:)