Nem úgy

indultam neki ennek a várvavárt ünnepi időszaknak, hogy ha törik - ha szakad mindent megvalósítunk, amit ilyenkor szokás. Mondjuk ezt hajlamos vagyok elfelejteni, és mikor este fáradtan nézek körül a rendetlenségen, azt csinálom, mert mit is tehetnék hirtelenjében mást?... hogy leülök egy konyhaszékre (miután áttettem egy másik konyhaszékre a rajta levő cuccot), és olvasok egy kicsit. Például most C. S. Lewis A fájdalom c. könyvét vettem elő, mert világos, logikus gondolatmenetei az én (némiképpen állandóan káoszos) világomból egy másikba vezetnek át. Így karácsony tájékán különösen fontos volt eszembe jusson, hogy a szeretet nem egyenlő a kedvességgel. "A szeretet sokkal szigorúbb és ragyogóbb, mint a puszta kedvesség." Én általában kedves vagyok (ha nem vagyok éppen túl félénk a kinyilvánításához), és mikor kedves vagyok, azt képzelem, hogy akkor szeretek is. Pedig szeretni sokkal többet jelent. Például szigorúságot is, meg ragyogást is. És mindenképpen annak felvállalását is, hogy bántani fognak vagy én fogok bántani esetleg.
Isten, a "titkos Ceremóniamester":), nem egyszerűen kedves velünk, sőt szerintem nem is kedves annyira, de szeret. Szigorúan is, meg ragyogóan is. Különben nem is lenne karácsony. Jó, hogy eszembe jutott mindez, és sokat gondolok erre, miközben mindenféle igyekezetekkel próbáljuk emlékezetessé tenni ezt az időszakot.