Ültettem

odakintre piros ribizlit, fekete ribizlit, málnát, szedret, mandulabokrot, vadszőlőt, rózsát, idebentre pedig mindenféle magocskát - mert szeretném látni, hogyan kezd életre kelni tél után a ház, tudni, számít-e s ha igen, mennyit, a törődés. Teszek-veszek.
Ezért van az is, hogy szeretnék mindenfelé, amerre csak járok és amerre csak nem, barátságokat kötni és megtartani, vagy legalább barátságféléket, mosogatom szívesen a kávéscsészéket, fütyültetem a teafőzőt a tűzhelyen, mert azt szeretném megtudni, csak azt az egyet, ( olyasféle gyáva tudnivágyással, mint ahogy Ivan nem akarta tudni az Ádám almái-ban, szereti-e őt vajon az Isten ) "hogy végül is megtörhetjük-e, nem a magunkét, a másik magányát; az áldozatét, aki fél, a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!, azét, ki már nem is mer tudni rólunk."(Pilinszky János, KZ-Oratórium)

Minek nekem a szárny?

Hát azért, hogy a másik, ezzel a normálissal párhuzamosan létező abszurd világban is tudjak közlekedni, ahol egyrészt azért gyakorlok billentyűk lenyomása nélkül a zongorán, mert úgy is hallom a zenét, másrészt pedig nem akarok megzavarni édes álmában egy lusta, fehér, alvó macskát.

12784.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
(Pilinszky János, Elég)

Szeretem a törékeny kuszmát.

A hét tanítását az udvar végében lakó törékeny kuszmák egyikétől kaptam, lévén, hogy miután egy nagy fehér macska átharapta, majd elhurcolta és valamilyen módon eltüntette a farkát is, ezért azt hittük, meghalt szegény - napok múltán azt kellett látnunk, hogy él, mozog és továbbra is harcol az megmaradásért. Ha ez a kicsi állat is képes annyira , amennyire csak tőle telik, szeretni lábatlan, lassú, rejtőzködő, színvak életét - hát akkor én hogyne a magamét. Ráadásul nekem lábam is van.

Időnként

magamra húzom a virágcserepek között tartott apró, papír báli ruhát, a piros kockás gumicsizmát, így libegek ki a hátsó kapun át fel a domb tetejére, onnan aztán addig nézem esti harangszóban a tájat, míg le nem megy a Nap a dombok mögött s odabent kissé meg nem szelídülnek régi csalódottságok, lezáródni akaró nyitottságok, bennem görbe utakra kívánkozó egyenességek, mert jónak lenni mindhalálig csak valahogy így, egyik harangszótól a másikig vagyok képes (vagy képtelen).

Néhány

 éve John Steinbeck Érik a gyümölcs-ét vittem magammal olvasnivalónak egy tengerparti nyaralásra, így aztán a családnak a mai napig van mit emlegetnie azon sóhajtozásaim okán, hogy ez a könyv túl jó a letevéshez, de túl szomorú (ahhoz, hogy ne szakadjon meg a szívem) a világ legszebb tengerpartján való olvasáshoz. Mindenki úgy teszi tönkre a nyaralását, valamint úgy iparkodik vidámmá tenni a társaságát élvezők életét, ahogy tudja.
Most pedig, amikor lehetne akár szomorút is, Mr. Steinbeck Utazások Charley-val c. könyvét olvasom, melyben arról van szó, hogy az író vesz egy lakókocsit, majd Charley nevű kutyájával elindul végigutazni Amerikát. Ennek hatására több fontos döntést is hoztam: elneveztem az autómat Rosinante-nak, újfent elhatároztam, én is hosszú útra indulok majd, mikor öreg leszek, s ha szabad kérnem, én is szeretnék olyan tejgazdaság tulajdonossal talákozni, aki " a matematika doktora volt, de ugyanakkor filozófusnak is kellett lennie, mert elégedett volt a munkájával és nem akart elmenni - egyike volt azon kevés megelégedett embernek, akivel útközben talákoztam." *

* John Steibeck, Meine Reise mit Charley

Sem túl sok, sem túl kevés

jelentőség-nekitulajdonítás nélkül, de szeretem a blogírás hullámzó mivoltát. Hogy néha szinte hetekig semmit sem tudok írni, aztán meg naponta akad közölnivalóm. Hogy hol több, hol kevesebb, hol okos, hogy kevésbé okos a szöveg. Hogy vigyázok a családom s a magam jó hírére, a magaméra nem túlzottan, mert nem azért élek emberként a világon, hogy folyton csak magamra vigyázzak és ne legyek hasznára senkinek.

Sem túl sok, sem túl kevés jelentőség-nekitulajdonítás nélkül, de szeretem a leveleket és kommenteket, mint ahogy együtt tudok élni azzal is, ha nem érdeklek valakit, vagy ha valamilyen félreértés folytán néha túl higgadtnak és bölcsnek látszódom, és ettől úgy tűnhet, mintha nem is lenne szükségem senkire...
Természetesen szükségem van másokra. Hát persze, hogy szükségem van.

Arra gondoltam, most egy ideig inkább csak képekben mondom el itt az úgyis elmondhatatlant, mert az is valami és belefér a hullámzásba. Amúgy nagyon szép a tavasz, nagy kedvvel vetem a virágmagvakat,( hogy majd szebb legyen nyáron a világ,) sokat olvasok, sokat fotózok, sokat dolgozom, sokat vagyok szomorú, sokat vagyok boldog. Minden egyes kép erről mesél. Én pedig valameddig inkább csak csendben leszek.

Azt sem bánnám,

ha nem lenne makrolencsém, mert akkor mikroszkóppal, s ha mikroszkópom sem lenne, nagyítóval járnám ilyenkor tavasszal a sáros erdőt, de ha nagyítóm sem lenne, akkor csak úgy szabad szemmel nézegetném egészen közelről az őszről megmaradt száraz virágokat, mint mikor az ember időnként visszanéz az emlékeire, és mindegyikben lát valami szelídet és szépet, még abban is, amelyik mellesleg összetörte a szívét.

Azzal ugyan már

tegnap délben tisztában voltam, hogy ez a szép világ tulajdonképpen sokkal jobban járna, ha én egy csendes helyen üldögélve szépen megvárnám, míg elmúlik a kelekótyaságom.

Mert olyan apróságok:
hogy véletlenül egy zöld műanyag tál alatt kapcsolom be a tűzhelyet, ( majd hosszasan tűnődöm, mi lehet ez a sercegés és ugyan mit égethet a szomszéd, hogy ilyen büdös van, és vajon mi ez a füst, de akkor már, mentségemre szólva, kezdtem kapisgálni),
hogy annyira elmerülten hallgatok zenét az autóban, hogy jóval később veszem észre, már nem fogunk időben odaérni, mert eltévedtem,
hogy nem találom a hűtőben a macskaételt, már szinte az egész hűtőt kipakolom, mégsem találom (miközben ott van végig az orrom előtt, csak gondosan kerülgetem a kipakolásnál - Mici majd' éhen hal, mire erre rájövök)
- ez mind olyan, remélhetőleg bocsánatos esemény, mely az összes szórakozott professzor testvéremmel megesik időnként.
Azt viszont csak ma reggel vettem észre, hogy az autó- és házajtót is nyitva hagytam éjjelre. Mégis olyan édesen tudtam aludni...az angyalok vigyáztak ránk.

Tavasz van, új évszak, új nap, nyílnak a virágok, énekelnek a madarak - s még az is megtörténhet, hogy ma csöppet hasznosabb tagja leszek az emberi társadalomnak.

Amilyen

pontosan és szelíden távozott éjjel a tél, úgy érkezett meg reggelre a tavasz.
Az első hóvirág a kertben olyan, mint egy örömre szóló meghívó a világnak.
Boldog márciust mindenkinek!