Tuesday, March 20, 2012
Időnként
magamra húzom a virágcserepek között tartott apró, papír báli ruhát, a piros kockás gumicsizmát, így libegek ki a hátsó kapun át fel a domb tetejére, onnan aztán addig nézem esti harangszóban a tájat, míg le nem megy a Nap a dombok mögött s odabent kissé meg nem szelídülnek régi csalódottságok, lezáródni akaró nyitottságok, bennem görbe utakra kívánkozó egyenességek, mert jónak lenni mindhalálig csak valahogy így, egyik harangszótól a másikig vagyok képes (vagy képtelen).
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
13 comments:
Vártam már, szép és igaz...mint mindig.
Köszönöm, én is vártam!
Ó!
Tőled kapott ötletként most már én is kimegyek az erkélyre reggel és este, néha még sétálni is kimegyek. Ez segít visszatalálnom a legbelső magamhoz.
Gyönyörű.
Szoval kockas?A napokban azon gondolkodtam, hogy pettyes vagy kockas a csizmad.
Ujbol olyan szepen egybesuritetted a mindennapok apro igazsagait!
Nagyon szep a taj korulottetek!
ez olyan szép ívű volt, mint egy sóhajtás. mint az a csokor fehér virág, aminek elmúlás-illata van...
mesét mondok Di Dá Dú
nagyon szeretem ezeket a finom, napsugras antik meséket:))
Akkor már személyesen is beköszönhetek.:)
A színuszgörbe ismerős.
Üdvözletem, Júlia
De jó, nálunk dínók vannak a virágcserepek között, én majd az egyik hátára ülök rá:)
Ó, de szép, annyira!
Márta, ez most annyira, de annyira... :) Remekmű.
Ezt annyira szépen írtad... megfacsarta a szívemet.
Én is ugyanebben a csizmában járok..Ezt kell tennünk,időnként..hagyni hogy anapsugarakból erőt meritsünk,és ne lássuk az érem másik oldalát!..igy ..minden szivárvány-szines!!!
Post a Comment