látom az idős, hajlott hátú bácsi lépteiben, siet átfele az úttesten, minél inkább siet, annál inkább botladozik, fenntartja a komplett reggeli forgalmat, ügyetlen mozdulatokkal int oda időnként a világnak, bocsánatot kérve, hogy létezik, hogy lassú s vannak még tervei, talán csak zsemlét venni megy az unokájának
hallom az elbocsátott munkatársam hangjában, megölelem búcsúzóul, minden rendben lesz, mondom, örülök, hogy megismertelek, mondja, s én hiszem helyette is, hogy ez itt még nem a vég, hogy van lakója odafent az égnek
érzem a itató töredezett tapintásában, itt oltják szomjukat a macskák, a madarak s láttam, ahogy egyszer egy zöld kicsi gyík is
mindenütt keresem, leginkább ott, hol nem számít rá senki
- én úgy hallottam, a szeretet erősebb, mint a halál! -
örömre találok világom
szomorú tájain, amerre járok
örömre az arcomon,
a szememben
liebesnachricht-ra életem
margóján, szépségre
autóm visszapillantó tükrében
