Ahogy

kinéztem ma reggel a konyhaablakon, lassan, álomszerűen alászálló hópelyheket láttam.
Amit ők láthattak volna benézve ugyanezen az ablakon, az egy hosszú kockás flanellingben álldogáló, borzas, kissé elkínzott arcú lány.
Nem tudtam aludni az éjjel. A fájdalomtól nem, s ez utóbbit a később a szájsebészeten töltött nap sem tudta - egyelőre - orvosolni. Amiatt sem, mert egy jó barátnőmet tegnap műtötték, s hogy fájdalmai majdhogynem csillapíthatatlanok, az összetöri a szívemet. Ráadásul újból belegondoltam, milyenek lesznek az elkövetkező évek, s elkezdtem hirtelen félni.
Ilyenkor, mikor egyszerre érek el fizikai és lelki teljesítőképességem határára, mikor bezáródik az Ég, és elfogy körülöttem a levegő - mindig attól tartok: ha eddig nem, akkor most fog kiderülni, hogy amiről mindig írok, beszélek, azok csupán csak szép szavak. Blöff. Magam sem vagyok biztos benne, van-e mögöttük tényleges fedezet.
Nehéz őszintén örülni a csokor sárga tulipán látványának az asztalon, ha közben épp azt próbálom kiszámolni, hány óránként vehetek be egy újabb fájdalomcsillapítót úgy, hogy mégse terheljem túl a szervezetemet. Nehéz türelmesnek lenni, hálásnak, figyelmesnek. Nem is vagyok az. Olyasmiért büntetem a családtagjaimat, amiről ők nem tehetnek.
De aztán pont itt és pont most, egyikük megfogalmaz néhány mondatot:  
Te mindig olyan kedves vagy. Most természetes, hogy nincs már türelmed hozzánk. Menj pihenni. Én majd elrendezek ma este helyetted mindent.

Néhány egyszerű mondat is elég ahhoz, hogy megnyíljon az Ég, legyen újra levegő, kitáguljon a határ, s elfogadhatóvá váljon az, mi elfogadhatatlan.
Néhány szó is elég, hogy megértsem, én is csak egy ember vagyok.
Csak néhány szó, s még azt is megértem:
embernek lenni éppen elég.