Harry.

Így neveztük el, mert akkoriban volt az angol hercegi esküvő, mikor hozzánk került.
Őszintén szólva, nem sok esélyt adtam annak, hogy itt marad. Vagy hogy egyáltalán életben marad.
És mégis itt van, mégis életben, így több, mint három hét elteltével is.
Szabadon, és mégis kötődve hozzánk.
Nincs saját fészke, ételt sem tud annyit szerezni magának, hogy attól jóllakjon.
Összebarátkozott az egészen távoli szomszédokkal is, de ha kiállunk a balkonra és elkiáltjuk a nevét, előbb-utóbb hazarepül. Rendszeresen bekopog a tetőtéri ablakokon, tudja, ott laknak a gyerekek.
Esténként mindig biztonságos helyre tettük eddig. Nem is tudom miért. Olyan apró, olyan védtelen, annyira nem tud vigyázni magára. Egyszerűen csak féltettük az éjjeli és kora reggeli veszélyektől. A macskák mindig éjjel és korán reggel indulnak vadászni ugyanis.
Múlt éjjel hatalmas vihar volt. Mi pedig hiába kerestük este, hiába hívtuk, nem jött haza. Igaz, a nagy zuhéban nem is hallhatta a hangunkat. Szinte láttam magam előtt, ahogy balga szokásához híven, esőben nem húzódik eresz alá, csak úgy áll a földön, mind inkább elnehezedő szárnyakkal.
Elalvás előtt titokban mindegyikünk mondott érte egy fohászt, azt hiszem.
Reggelre hazajött.
Ott volt a balkonon, ahogy kiléptem egy csésze forró kávéval a kezemben.
Csak úgy rámcsipogott vékony hangján a sarokból, a virágcserép mellől.
Csak hogy jelezze, itt van még, túlélt még egy napot.
Csak hogy barátságos, kicsi, élõ példázatként megtanítson, eszébe juttasson valami nagyon fontosat az olyan hitetlen, feledékeny, a gondviselésben oly gyakran kételkedõ személyeknek, mint amilyen én vagyok.