Viszontlátás.

Ülök így éjszaka közepén a nappaliban, s életem viszontlátásaira gondolok. Gyermekkorom helyszínei jutnak eszembe. Rokonok, barátok, az utolsó kilométerekkel együtt járó szívdobogások. Öröm és meglepetés. Könnyek, ölelések. Kávézó, könyvesbolt, terített asztal, mélygarázs. Rosszul megvilágított állomás. Repülőterek. A ház előtti kockakövön húzott bőrönd kerekeinek zörgő hangja.

Ülök így éjszaka a nappaliban, nem merek lefeküdni, félek, elalszom. Egy óra múlva az állomáson kell lennem, valamelyik kisasszony tart éppen haza. Meglepetés-érkezés, én vagyok a beavatott, a cinkostárs. Mert holnap, vagyis már ma, Urunk mennybemenetelét ünnepeljük, s az apákat is. Hazajön csak fél napra, köszönteni, együtt reggelizni, s talán kimosni egyúttal egy bőröndnyi szennyes ruhát is.

Viszontlátás és búcsúzás, öröm és szomorúság kiegészíti egymást. Együtt jár.

Ha véglegesnek is tűnik némelyik elválás - távolság, harag, szakítás, halál miatt - mégis...ma emlékeztetem magam, fenntartom a lehetőségét, elképzelhetőnek tartom, sőt, reménykedem és hiszek benne:
lesz még találkozás,
lesz még viszontlátás.

Tejbegríz cukros fahéjjal.

Kiöntök 500 ml tejet egy fazékba, odateszem melegedni a tűzhelyre, majd mikor már majdnem fő, teszek bele egy kiskanál cukrot, vaníliás cukrot, és belekeverek 50 g búzadarát. Néhány percig lassú tűzön, folyamatos keverés mellett főzöm, majd cukros fahéjjal megszórva tálalom.
Ez a tökéletes recept. A legegyszerűbb. Nem túl kemény, nem túl folyékony. Benne van a régi gyermekkorok íze is, a mostaniaké is.
Mikor eltévedek, mikor mindent rosszul csinálok, mikor nem tudom, hogyan tovább, előveszem a tejet, a kis fazekat, a megszokott mozdulatokat.
Néha még azt sem tudom, mi a kérdés.
De azt tudom, hogy a tejbegríz cukros fahéjjal mindig jó válasz.
És még finom is.

Mielőtt elfújom a gyertyákat...

...szeretném még megköszönni az életet. A mai napot. Voltam végtelenül szomorú, voltam dühös, tehetetlen, frusztrált, imádságban elmélyedve, vitatkoztam, énekeltem, meghallgattam, sírtam, nevettem, mosolyogtam, beszélgettem, voltam csendben, egyedül, tömegben, meghitt baráti társaságban - mindezt egyetlen nap leforgása alatt. Köszönöm a teljességet.
A vacsorára meggyújtott fehér gyertyák majdnem teljesen leégtek. A ma reggel még bimbóba zárkózó pünkösdi rózsák majdnem teljesen kinyíltak. Holnap majd elhullatják a szirmaikat, ezért, miután letakarítottam az asztalt, időt szánok rá, hogy megcsodáljam őket, amíg még lehet. Valamelyik kisasszony mesélte, hogy kémiaórán röpdolgozatot írtak, s ő hamarabb készen lett, mint a többiek. A fennmaradó tíz percet avval töltötte, hogy aprólékosan megfigyelte az ablak előtt álló fa gyönyörű virágzását. Szeretek ilyen fontos dolgokról beszélgetni.
Mielőtt elfújom a gyertyákat, csak szeretném még megköszönni. Az életet. A mai napot. A teljességet. S a kegyelem szépségét - vagy a szépség kegyelmét? -, hogy a fájó gondolatok így estére, mint aláhulló szirmok, mind-mind puhán földet érnek.

Este.

Esténként megöntözöm a kertet. Szeretem hallgatni, ahogy a föld szomjasan szívja magába  a vizet. Majd leülök. Olvastam*, hogy aki nem tudja, hogyan kell imádkozni, az kezdje úgy, hogy minden nap 15 percen át csak ül, nyitott tenyérrel. Mert amúgy mindig van a kezünkben valami. Az enyémben volt ma: telefon, kávéscsésze, toll, könyv, fakanál, kötőtű, mosott ruha, vasaló, felmosórongy, mosogatórongy, porszívó, öntözőkanna. De így este, ha csak 15 percre is, megpróbálok letenni mindent.
Két nyitott tenyerem arra emlékeztet: semmit sem hoztam erre a világra, és nem is fogok elvinni innen semmit.
Ami a két esemény között történik, annak minden perce ajándék.
Átvenni csak szabad lélekkel, a múlandót újra és újra elengedő, kinyújtott kezekkel, nyitott tenyérrel lehet.

*Johannes Hartl: Einfach Gebet

Reggel.

Mielőtt ma is kilépek az ajtón, hogy aztán megint csak sötétedéskor lépjek be rajta, leülök a kedvenc helyemre a balkonon, egy takaróba burkolózva, és lenézek a völgyre. Csak néhány percre. Az ég szürke, az erdők felett pára lebeg. Hideg van, apró, szinte láthatatlan cseppekben szitál az eső. A szomszéd, felújítás alatt levő házban már ilyen korán elkezdték a mai fúrást-faragást. Nincs csend. Az idő sürget. A reggelit is el kell még készíteni, tálcán levinni az alsó emeletre. A macska is éhes. S én már most fáradt vagyok.
Az elmúlt éjjel fotókat ragasztottam be egy albumba, születésnapi meglepetésként egy friss 18 évesnek majd holnapra. Százötven képet válogattam ki, megpróbálkozva a lehetetlennel: pillanatképek által átölelni ennyi évet, egy gyermekkort, egy családot, egy gyönyörű folyamatot, a mindennapi életet. Az összes nap ugyanilyen volt, mint a mai. Sohasem tűnt kifejezetten különlegesnek. Pedig az volt! Jelentősége volt az összes reggeli rántottának, az összes összehajtogatott ruhának, a szamárfüles kottáknak, a százszor is felolvasott meséknek, a számtalan játszóterezésnek, a közös ebédeknek, jelentősége volt az összes, lelkiismeretes munkával eltöltött napnak amikor fáradtan hazaérve kócos kislányok fogadtak az időtlen kérdéssel, hogy mi lesz a vacsora.
A legzsúfoltabb, legesősebb, leghidegebb napokon néha megállok, egy-egy rövid ebédszünetben végigsétálok az utcán, szembenézek önmagammal az évek óta kiadó üzlet piszkos ablakának tükrében. Előre tudom, hogy utólag ez is fontos lesz. A folyamatnak ez is elengedhetetlen része. Ha minden élet műalkotás, akkor ragyogjon benne minden pillanat. A legláthatatlanabb is, leghétköznapibb is.

Szeretek

minden nap olyan könyvekből is olvasni néhány oldalt, melyek számomra igazán nehezek. Amelyekről már előre tudom, hogy nem fogom érteni őket úgysem teljesen. Augustinus Bekenntnisse, Alexander Schmemann Eucharistie - Sakrament des Gottesreichs - most éppen ezek vannak kéznél, németül. Nem frusztrál. Nem zavar, hogy csak félig-meddig értem, még ha kivételesen minden szónak tudom a pontos jelentését, akkor is.

Abból, hogy ezen a vidéken élek, ahol olyan dialektust használnak az emberek, hogy - bár megtanultam a nyelvet, és elég jól beszélem is - a társaságbeli beszélgetéseknek a negyven százalékát, ha értem, megtanultam annyivel elboldogulni, amennyim van. Amennyit megértek. A többit kitalálom, elképzelem, még egyszer megkérdezem. Vagy egyszerűen csak mosolyogok, ha már végképp reménytelen a helyzet.

Hogy ember vagyok, véges idővel és lehetőségekkel, korlátozott adottságokkal, adott intelligencia hányadossal, helyhez és időhöz kötött léttel - nem tart vissza attól, hogy a végtelen után vágyakozzam. Hogy egy kicsit mindig ácsingózzak valami után, ami számomra tulajdonképpen elérhetetlen, valami után, ami több, mint én, amit én nem értek és nem is érthetek.
Attól még, hogy a földön állok - még figyelhetem a csillagokat.

Fényeső.

Mikor hajnalban fájó fülekkel, zúgó fejjel kitámolyogtam a konyhába néhány szendvicset készíteni, épp csak hogy rápillantottam a telefonomra, álmos szemem épp csak hogy átsiklott az időjárást jelző app mai mondatán: light rain to fall for the day, clearing in the evening. A light rain-t úgy értelmeztem abban az első pillanatban, hogy fényeső. Aztán lassan, ahogy fejemben is halkult kicsit a zúgás, rájöttem a valódi jelentésre. Könnyű, szemerkélő eső, nyilván, két külön szó, nem egy. Mire elkészültek a szendvicsek, eldöntöttem, maradok mégis az első, hibás verziónál. Egymás mellé tolom a két különálló szót, felragasztom ákom-bákom betűkkel a kezdődő nap fölé. Ilyen félig-meddig betegen, kedvtelen, amilyen vagyok - figyelem ma inkább a fényesőt, számolom ma inkább a fénycseppeket, ragyogásba csomagolom, mint szaloncukrot, a hétköznapi, elmúló perceket.

Bolhából elefántot

csinálni könnyű.
Nem kell hozzá művészet. Nem kell hozzá más, csak én, s még valamilyen egészen egyszerű, mindennapi esemény. Valami, amit már megszokhattam volna, amivel kapcsolatban lehetne már több eszem, valami, amin majd, utólag, egy megfelelő messzeségben lebegő szép napon nevetni fogok talán, úgyis. Most még nem. Most sírok, panaszkodok, sóhajtozok, elrohanok, visszajövök, drámajelenetet rendezek, előadom a hattyú halálát, sajnálom önmagam.
Bolhából elefántot csinálni könnyű, nem kell hozzá művészet.
Ezért mostanában inkább azon gondolkodom, iparkodom, arra törekszem, azon igyekszem, s legnagyobb kudarcaimat is akkor szenvedem el, mikor azzal próbálkozom, ami majdhogynem lehetetlen: csinálni inkább elefántból bolhát.

Szeretem az esőt.

Van, amikor arra késztet, bújjak be a puha piros takaróm alá, és aludjak egyet.
Van, amikor arra, főzzek egy csésze teát és olvassam tovább valamelyik könyvet,
Vagy süssek egy csokoládétortát a családnak. Vagy fejezzem be végre az adóbevallást. Vagy vasaljak, miközben jó hangosan énekelek.
Van, amikor egyszerűen csak muszáj elindulni, s menni-menni. Belelépni a tócsákba, összesározni a bakancsot, megfeszíteni az lábizmot, eláztatni a kapucni alól kiszökő hajtincset, magunkhoz ölelni a teljességet, nem csak a fényes napokat. Felérve a kereszthez újból beírni magunkat a hegyi naplóba: itt jártunk ma is. Mindig visszaolvasom, vannak visszatérő nevek, közösen írjuk a történetet ismeretlen ismerősökkel. Előttünk is járt ott valaki, utánunk is fog. Nincs bennünk semmi közös, talán csak annyi:
mindannyian szeretjük az esőt.

Hosszú volt

a tél. Hosszú és csendes és veszteséggel teljes. Már május eleje, de itt nálunk, így 800 m körüli magasságban még mindig csak most kezdődik a tavasz. A kertről közben el is felejtkeztem. Máskor ilyenkor már javában terveztem, hogyan rendezem, hova teszem-veszem az új növényeket. Idén valahogy elveszítettem, nem csak a lelkesedésem.
Ma mégis kimentem. Nézelődtem csendesen a reggeli eső utáni hűvösben. S ahogy ott álltam, mintha hívni kezdett volna valami, halkan és finoman. Talán a borostyán volt az, vagy a vadszőlő. Talán a két kis facsemete, ami még megmaradt. Az orgonabokor, s a gyöngyvirág. A sombokor. És a levendulák! A rózsák! Mindig is rózsakertre vágytam.
Hirtelen eszembe jutottak a muskátlik. Átteleltettem, majd elfelejtettem őket. Kihoztam a fényre, meglocsoltam őket - egyik-másikuk talán még megbocsát, talán virágba borul majd, mégis.
A kert olyan, mint a honvágy. Mint a hazaérkezés. Olyan, mint kézzel írt levél a postaládában. Olyan, mint a váratlan meglepetés. Túléli a telet, menti a menthetőt, őrzi a kezem munkáját. Vigyáz az álmaimra. Minden, amit oly nagy gonddal és szeretettel ültettem, vetettem az elmúlt évek alatt, ott van, teszi nélkülem is azt, amire hivatott: növekedik, zöldell, virágot hoz, gyümölcsöt terem, örömet szerez.