Reggel.

Mielőtt ma is kilépek az ajtón, hogy aztán megint csak sötétedéskor lépjek be rajta, leülök a kedvenc helyemre a balkonon, egy takaróba burkolózva, és lenézek a völgyre. Csak néhány percre. Az ég szürke, az erdők felett pára lebeg. Hideg van, apró, szinte láthatatlan cseppekben szitál az eső. A szomszéd, felújítás alatt levő házban már ilyen korán elkezdték a mai fúrást-faragást. Nincs csend. Az idő sürget. A reggelit is el kell még készíteni, tálcán levinni az alsó emeletre. A macska is éhes. S én már most fáradt vagyok.
Az elmúlt éjjel fotókat ragasztottam be egy albumba, születésnapi meglepetésként egy friss 18 évesnek majd holnapra. Százötven képet válogattam ki, megpróbálkozva a lehetetlennel: pillanatképek által átölelni ennyi évet, egy gyermekkort, egy családot, egy gyönyörű folyamatot, a mindennapi életet. Az összes nap ugyanilyen volt, mint a mai. Sohasem tűnt kifejezetten különlegesnek. Pedig az volt! Jelentősége volt az összes reggeli rántottának, az összes összehajtogatott ruhának, a szamárfüles kottáknak, a százszor is felolvasott meséknek, a számtalan játszóterezésnek, a közös ebédeknek, jelentősége volt az összes, lelkiismeretes munkával eltöltött napnak amikor fáradtan hazaérve kócos kislányok fogadtak az időtlen kérdéssel, hogy mi lesz a vacsora.
A legzsúfoltabb, legesősebb, leghidegebb napokon néha megállok, egy-egy rövid ebédszünetben végigsétálok az utcán, szembenézek önmagammal az évek óta kiadó üzlet piszkos ablakának tükrében. Előre tudom, hogy utólag ez is fontos lesz. A folyamatnak ez is elengedhetetlen része. Ha minden élet műalkotás, akkor ragyogjon benne minden pillanat. A legláthatatlanabb is, leghétköznapibb is.