Ülök így éjszaka közepén a nappaliban, s életem viszontlátásaira gondolok. Gyermekkorom helyszínei jutnak eszembe. Rokonok, barátok, az utolsó kilométerekkel együtt járó szívdobogások. Öröm és meglepetés. Könnyek, ölelések. Kávézó, könyvesbolt, terített asztal, mélygarázs. Rosszul megvilágított állomás. Repülőterek. A ház előtti kockakövön húzott bőrönd kerekeinek zörgő hangja.
Ülök így éjszaka a nappaliban, nem merek lefeküdni, félek, elalszom. Egy óra múlva az állomáson kell lennem, valamelyik kisasszony tart éppen haza. Meglepetés-érkezés, én vagyok a beavatott, a cinkostárs. Mert holnap, vagyis már ma, Urunk mennybemenetelét ünnepeljük, s az apákat is. Hazajön csak fél napra, köszönteni, együtt reggelizni, s talán kimosni egyúttal egy bőröndnyi szennyes ruhát is.
Viszontlátás és búcsúzás, öröm és szomorúság kiegészíti egymást. Együtt jár.
Ha véglegesnek is tűnik némelyik elválás - távolság, harag, szakítás, halál miatt - mégis...ma emlékeztetem magam, fenntartom a lehetőségét, elképzelhetőnek tartom, sőt, reménykedem és hiszek benne:
lesz még találkozás,
lesz még viszontlátás.
3 comments:
Mélyen érintett a mai bejegyzésed! Köszönöm!
Áldott együttlétet a családnak!
Én is csatlakozom az előttem szólóhoz: ma folyamatosan erre kellett gondolnom és itt látom a szemem előtt leírva, jól megfogalmazva. Köszönöm.
Nagyon szép írás!
Az anyáknak, ez a szeretteli, reményteli, virrasztó várakozása végülis maga a kereszténység, annak az esszenciája, várakozni a Vőlegényre, aki eljön majd, kérdés, hogy ébren talál-e minket, és hogy lesz-e olaj a lámpásunkban...
Post a Comment