Hosszú volt

a tél. Hosszú és csendes és veszteséggel teljes. Már május eleje, de itt nálunk, így 800 m körüli magasságban még mindig csak most kezdődik a tavasz. A kertről közben el is felejtkeztem. Máskor ilyenkor már javában terveztem, hogyan rendezem, hova teszem-veszem az új növényeket. Idén valahogy elveszítettem, nem csak a lelkesedésem.
Ma mégis kimentem. Nézelődtem csendesen a reggeli eső utáni hűvösben. S ahogy ott álltam, mintha hívni kezdett volna valami, halkan és finoman. Talán a borostyán volt az, vagy a vadszőlő. Talán a két kis facsemete, ami még megmaradt. Az orgonabokor, s a gyöngyvirág. A sombokor. És a levendulák! A rózsák! Mindig is rózsakertre vágytam.
Hirtelen eszembe jutottak a muskátlik. Átteleltettem, majd elfelejtettem őket. Kihoztam a fényre, meglocsoltam őket - egyik-másikuk talán még megbocsát, talán virágba borul majd, mégis.
A kert olyan, mint a honvágy. Mint a hazaérkezés. Olyan, mint kézzel írt levél a postaládában. Olyan, mint a váratlan meglepetés. Túléli a telet, menti a menthetőt, őrzi a kezem munkáját. Vigyáz az álmaimra. Minden, amit oly nagy gonddal és szeretettel ültettem, vetettem az elmúlt évek alatt, ott van, teszi nélkülem is azt, amire hivatott: növekedik, zöldell, virágot hoz, gyümölcsöt terem, örömet szerez.