A cím.

Mikor nemrég a kisasszonyokkal megnéztük a Kisasszonyok című film új feldolgozását, a film feléig folyton összehasonlítottam az előzővel, majd egyszer csak elengedtem, s engedtem, hadd ragadjon magával a régi történet másféle elmesélése. Szőke Jo a fekete hajú helyett? Oké!
A végén, azoknál a jeleneteknél, ahol a könyv készül, s amikor a cím is felkerül aranyozott nyomdával a borítóra, csak folytak a könnyeim, szinte megállíthatatlanul.
Mikor leemelünk egy könyvet a polcról, nem gondolunk bele, mennyi munka és gondolat és szív van mögötte.
A könyvet nem csak az írója írja, hanem a kiadója is. A tördelő, az igazgató, a pénzügyes, a marketinges, aki a Facebook szövegeket írja, mind-mind nélkülözhetetlen láncszem a folyamatban. A szerkesztőm nevét pedig legszívesebben csak odaírnám a magamé mellé majd a könyvborítóra. Mert tőle származik az ötlet, ő bajlódott a szövegeimmel, a helyesírási hibáimmal, s ő segített megtalálni a fonalat is, amely mentėn a könyv felépült.
A könyvet nem csak az írója írja, hanem az olvasója is. Mikor elkezdtem a blogot, rettenetesen vágytam bármiféle visszajelzésre. Később azért nem, mert elég volt tudnom: az olvasó létezik. Ha csendesen is, ha láthatatlanul is, de van. Ez elég bátorításnak bizonyult a továbbírásra.
A hamarosan megjelenő könyv(ecske) már majdnem készen van. Végigkísérni a folyamatot, ahogy lassan létrejön: életem egyik legszebb élménye. A címe is megszületett. Nehezen, küzdelmesen, gyönyörűen. Íme, itt van:
Egy asztalnál a világ.

Csoda szép.

Az elmúlt napokban villámlátogatáson jártam Budapesten.
Annyi minden volt teljesen új nekem. Először is: egyedül utaztam. És vonattal! Ablak mellett lefoglalt helyjeggyel! Nagyon vártam. Mikor már visszafelé tartottam, elgondolkodtam: talán az arcomra volt írva ez a várakozás, vagy talán kívül hordozom véletlenül a szívem, vagy talán csak messziről látszik rajtam a naivitás - de soha ennyi ember nem kért tőlem (pénzbeli) segítséget. Közvetlenül indulás előtt egyetemista csengetett be, nem-e támogatnám a vadmacskák megőrzésére irányuló törekvéseket a környező erdőkben. Bécsben az állomáson németül nem tudó nő ecsetelte, hogy kicsalták dolgozni, de munkát nem adtak és nincs elég pénze hazautazni. Adtam valamennyit, bár ugyanezt a történetet már többször is hallottam itt-ott az évek során, persze mindig elhittem. A nagyvárosban mindenütt koldusok néztek reménykedve a szemembe. Utolsó forintjaimat az aluljáróban muzsikáló zenészek hegedűtokjába dobtam be a Kelenföld-i állomáson. Ezért az újságot áruló hölgynek már nem jutott semmi. Mondtam, nincs pénzem, tényleg nincs. Dühös lett, szidott, rámutatott a kezemben levő műanyag pohárra, bezzeg kávéra jutott.
Megfogadtam, máskor jobban vigyázok. Kicsit keményebb leszek. Kevésbé hiszékeny.
Ma a munkahelyemen kinyitottam a fakkomba helyezett fizetési borítékot. A főnököm valamiért úgy döntött, megjutalmaz. "Köszönöm a szorgalmát" - írta egy post-it cédulára. S pont annyival fizetett többet annál, mint amennyi amúgy járt volna, hogy a többlet összeg fedezte a vonatjegyemet.
Számomra ez csoda. És még szép is. A "csodaszép" szót ugyanis az új helyesírás szerint - biztos forrásból tudom! - ezentúl külön írjuk. Úgy, hogy: csoda szép.

Az anyanyelv védelme.

Az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából eszembe jutott egy nemrég olvasott gondolatmenet. Januári olvasmányomban találtam, Olga Tokarczuk Unrast c. könyvében (azt hiszem, magyarra még nem fordították le). Arról szól, milyen nehéz lehet azoknak az élete, akiknek az angol az anyanyelvük. Mert nekünk, szerencsés többieknek, van egy saját titkos nyelvünk is, amit például utazásnál mintegy becsomagolunk a kézi poggyászunkba. S bár amúgy az elboldoguláshoz mi is az angol nyelvet használjuk, bármikor elővehetjük a sajátunkat. Ha szomorúak vagyunk, van mire támaszkodni. Akinek angol az anyanyelve, az védtelen. Mindenki érti, amit mond. Talán lépéseket kellene tenni, védelem alá kellene őket venni, s egy már kihalt, elfelejtett nyelvet kirendelni, hadd legyen nekik is valami, ami csak az övék.

Erről pedig eszembe jutott egy évekkel ezelőtti apró történet. Valamilyen utazásból hazafelé jövet megálltunk egy kisváros főterén fagyizni. Leültünk egy asztalhoz, beszélgettünk. Jött a pincér felvenni a rendelést, s mikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, majdnem a nyakunkba borult. Nemrég érkezett Németországba dolgozni, nagyon örült a hazai szónak. Csakhogy. A gyerekek, míg ott voltunk, meg sem szólaltak többet. Se magyarul, se németül. Azt mondták, nem biztonságos.

Védjük az anyanyelvünket! Cserébe ő is megvéd minket.

( És mint ígértem volt tegnap: valóban hoztam fenyőágas fotót. A háttérben pedig kötelezően egy very crazy kutya.)

Megszakítjuk adásunkat.

De csak egy rövid időre.
A főhősnő holnap reggel is felkel, kávét főz, kis szívet rajzol a csuklójára, gyereket fuvaroz, dolgozni megy, kutyát sétáltat, felvesz egy kis fenyőágat a földről, majd lefotózza, hogy később valamilyen gondolat kíséretében feltegye a blogjára, amit tizenhárom éve jól-rosszul, de kitartóan ír.
A többnyire itt megjelent írásokból válogatva - a Luther Kiadó kérése és megkeresése nyomán - hamarosan megjelenik egy könyv. A címe még titok. A mondanivalója sejthető.
Meggyőződésem, hogy mindenkire rábízatik egy üzenet, amit és úgy, ahogy ő, senki más nem mondhat el.
Köszönöm, hogy így is elmondhatom, továbbadhatom az enyémet...

Reggeli az erdőben.

Még tart a tél. Tegnap váratlanul újból mindent beborított a hó.
Odalent a völgyben, vagy akárcsak a legközelebbi városban, ahol én is dolgozom, ott, ahol a neonlámpák fáradságos fénye alatt keressük meg a mindennapi kenyér árát - mindennek nyoma sincs. Sok hátránya is van annak, sok plusz vesződséggel jár a tény, hogy viszonylag mindentől messze élünk.
De ez a szépség számomra mindent megér. A kenyéren kívül másra is szükségem van.
Ilyenkor vagyok a legboldogabb, mikor leakaszthatom a  dombra nyíló, hátsó kapu kulcsát és elindulhatok. Kinyitom a kicsit nehezen mozduló, befagyott ajtót, majd, mintha egy kedves könyvből olvasnék egy újabb fejezetet, belépek a ködös, hófehér tájba. Igen, talán ez fejezi ki a legpontosabban amit érzek: a tájat itt én olvasni szoktam.
Az erdei kápolnánál előveszem a szendvicset, a termosz teát. Megreggelizek. Szívemet pedig hozzáigazítom - tart, ameddig tart - a fák, a harangszó, a hópelyhek békéjéhez.

Könnyek.

Sírás után úgy szoktam kinézni, mint egy béka.
Hogy inkább emiatt, nem pedig a még mindig tomboló szélvihar okán mondtam volna le egy ma esti találkozót: nem tartom kizártnak.
A nap így is, úgy is kegyelmesen véget ért.
Ilyen küzdelmesen is, haszontalanul is, frusztrálóan is volt létjogosultsága.
Sírni szabad. Talán azért nyűgöz le annyira, amennyire Jézus személye. Mert Ő az egyetlen isten, aki sír. Könnyezett Lázás sírjánál, sírt Jeruzsálem miatt, felett letekintve rá egy dombról.
Már sötétben, közvetlenül zárás előtt ott álltam még tanácstalanul kis falunk boltjában, nem tudtam eldönteni, melyik csokor virágot vegyem meg magunknak. Kiválasztottam a legszebbet, a legdrágábbat. Itthon vázába rendeztem, az asztal közepére tettem. Látható jelének szánom a láthatatlan döntésnek, hogy minden nap fontos, a legösszetörtebb is. Az útnak ez is része. Az ünnep ma sem maradhat el.

Az óramű.

Ma is voltunk sétálni. Legkedvesebb célpont a temető. Nézegetjük, van-e ott még hely, égnek-e az emlékezés mécsesei, gondozzák-e a sírokat. Beszélgetünk az életről, a régi időkről, a közelgő tavaszról. Megnézzük, nyílnak-e már a nárciszok a templom tövében. 
Naponta többször átállítani a ritmust, a szavaimét, a mozdulataimét, a lépteimét, a szívem dobogásáét, lassítani rajtuk, hozzáigazítani valakiéhez, akinek az órája, úgy tűnik, egy teljesen más óramű szerint működik, mint az enyém, mindezt valamilyen, akármiyen közös tevékenység kedvéért - nem azt mondom, hogy mindig könnyű, és azt sem, mert nem lenne igaz, hogy természetesen, magától jön.
Viszont tény, hogy átformál valamit bennem. Tesz valamit velem. Valami jót.

Találkozások.

Egy csésze forró chai teszi könnyűvé a napkezdést. Olyan az íze, mint az örömnek. Mint a megérkezésnek. Mint az egyszeri, hihetetlen lehetőségnek, hogy élek s itt vagyok, én is!
Sétálni viszem a kiskutyánkat. Vagy talán ő visz engem. Lépkedünk az éjjel leesett vékony hórétegben, melyben járt már előttünk valaki. Kutyanyomok s egy pár cipőé az ösvény baloldalán, velünk szemben. A jobb szélen egy nyúl ugrált át lassan. Ha sietett volna, a nyomok, azt hiszem, hosszúkásabbak lennének. Hátrahagyjuk mi is a miénket: egy pár barna, kopott bakancs plusz néhány tappancs nyomait. Itt jártunk. Ha megfordulnék, vagy még egy kicsit várnék, talán láthatnám - nem először -, ahogy egy szarvas lépked át az úton. Nem teszem, az egy másik, a miénkkel párhuzamos, de tőlünk független történet.
Az erdő él. Tele van hazavihető kincscsel, dísszel, földre hullott fenyőággal, száraz virággal.
Csak látszólag magányos és csendes.
Ha az összes idősíkot egymásra vetíthetném, egyetlen egybe sűríthetném, lenne benne sok szép találkozás. Ma reggel például egy másik kutyabaráttal. Vagy talán egy barát kutyával. Ha egy pillanatra az egészet megállíthanám, olyan lenne, mint egy téli Brueghel festmény.
Jobb híján csak elképzelem, kiszínezem. Eljátszadozom néhány mesebeli gondolattal. Legkésőbb mire befordulunk az utcába, mindent újraindítok, helyére tolok minden idősíkot, szélnek eresztem a festményt. Élje ki-ki a saját világát.

Napi vers.

Dorothee Sölle Gründe Gott zu loben című versére kellett gondolnom, amikor a minap megmentettem egy apró, tenyeremben is elférő mackót. Lomtalanítottunk néhány padláson tárolt dobozt, és mint mindig, eljött az a pillanat, amikor a végén ott marad egy halom tulajdonképpen még hasznos ez-az, de egyszerűen nincs már türelem mindent egyenként kiválogatni, eltenni, ezért úgy ahogy van, az egészet kidobjuk. A szemetesvödörből szedtem ki a kismedvét, kulcstartó volt fénykorában, de használhatatlanná vált, félretettük, elfelejtettük, kidobtuk. Most ideiglenesen a táskámban lakik, éppen kedvesebb gazdát keres magának.
A vers egyik szakasza arról szól, mert a jó vers bármiről szólhat, hogy valaki elmegy játékot vásárolni, pedig utálja az összehasonlítást, a kérdezősködést, úgy egyáltalán a vásárlást, de végül - és ez elegendő ok Isten dicséretére - átéli, milyen szép kiszabadítani egy teddy mackót a boltból.

Ma segítettem Mamának kivasalni a párnahuzatát. Mert először ugyan bosszankodtam, miért nem jó az úgy ahogy van, másrészt miért nem jó, ha én vasalom ki, hamarabb megvagyunk vele, végül pedig - és ez elegendő ok Isten dicséretére - örültem. Az igényességnek, a tenniakarásnak, az önállóságra való vágynak. A szép, világoskék, hímzett, vasalt párnahuzatnak.
Ma újból láttam a szomszéd macskáját, egy ideje csak húzza maga után egyik lábát, megsérült valahol és nem lehet segíteni rajta, de - és ez elegendő ok Isten dicséretére - három lábbal is elsétálgat a környéken.
Ma várakozás közben kezembe került a táska mélyéről egy mackó, eszembe jutott róla egy vers, eszembe jutott az élet körülményektől, hasznosságtól független értéke - és ez, hát ez is elegendő ok Isten dicséretére.