Az anyanyelv védelme.

Az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából eszembe jutott egy nemrég olvasott gondolatmenet. Januári olvasmányomban találtam, Olga Tokarczuk Unrast c. könyvében (azt hiszem, magyarra még nem fordították le). Arról szól, milyen nehéz lehet azoknak az élete, akiknek az angol az anyanyelvük. Mert nekünk, szerencsés többieknek, van egy saját titkos nyelvünk is, amit például utazásnál mintegy becsomagolunk a kézi poggyászunkba. S bár amúgy az elboldoguláshoz mi is az angol nyelvet használjuk, bármikor elővehetjük a sajátunkat. Ha szomorúak vagyunk, van mire támaszkodni. Akinek angol az anyanyelve, az védtelen. Mindenki érti, amit mond. Talán lépéseket kellene tenni, védelem alá kellene őket venni, s egy már kihalt, elfelejtett nyelvet kirendelni, hadd legyen nekik is valami, ami csak az övék.

Erről pedig eszembe jutott egy évekkel ezelőtti apró történet. Valamilyen utazásból hazafelé jövet megálltunk egy kisváros főterén fagyizni. Leültünk egy asztalhoz, beszélgettünk. Jött a pincér felvenni a rendelést, s mikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, majdnem a nyakunkba borult. Nemrég érkezett Németországba dolgozni, nagyon örült a hazai szónak. Csakhogy. A gyerekek, míg ott voltunk, meg sem szólaltak többet. Se magyarul, se németül. Azt mondták, nem biztonságos.

Védjük az anyanyelvünket! Cserébe ő is megvéd minket.

( És mint ígértem volt tegnap: valóban hoztam fenyőágas fotót. A háttérben pedig kötelezően egy very crazy kutya.)