Thursday, February 13, 2020

Reggeli az erdőben.

Még tart a tél. Tegnap váratlanul újból mindent beborított a hó.
Odalent a völgyben, vagy akárcsak a legközelebbi városban, ahol én is dolgozom, ott, ahol a neonlámpák fáradságos fénye alatt keressük meg a mindennapi kenyér árát - mindennek nyoma sincs. Sok hátránya is van annak, sok plusz vesződséggel jár a tény, hogy viszonylag mindentől messze élünk.
De ez a szépség számomra mindent megér. A kenyéren kívül másra is szükségem van.
Ilyenkor vagyok a legboldogabb, mikor leakaszthatom a  dombra nyíló, hátsó kapu kulcsát és elindulhatok. Kinyitom a kicsit nehezen mozduló, befagyott ajtót, majd, mintha egy kedves könyvből olvasnék egy újabb fejezetet, belépek a ködös, hófehér tájba. Igen, talán ez fejezi ki a legpontosabban amit érzek: a tájat itt én olvasni szoktam.
Az erdei kápolnánál előveszem a szendvicset, a termosz teát. Megreggelizek. Szívemet pedig hozzáigazítom - tart, ameddig tart - a fák, a harangszó, a hópelyhek békéjéhez.

8 comments:

krikszi said...

Gyönyörű.......<3

Piroska said...

Oldán szép... ❤️ Nálunk is ma reggelre havazott egy keveset...

Piroska said...

Olyan szép ❤️❤️❤️ ( ezt akartam írni 😀)

Anonymous said...

De jó neked, hogy hóban jársz...
Úgy hiányzik a fehérsége, a mesesége, az illata.
Mindenki várja a tavaszt, én is, de a tél hótlansága értelmetlenné teszi a telet, amit így még nehezebb átélni, hiszen az egyetlen szépségét veszíti el...
Betti

Anonymous said...

Gyönyörűséges... szinte ott vagyok melletted... H.

M. Zs. said...

KÖSZÖNÖM!

Klári B. said...

Szép, gyönyörű csendes reggel lehetett. Áldott vagy te! ❤

csillag said...

Olyan szép! Nekem is hiányzik a hó, az idei tél száraz és szürke volt itt mifelénk :(