Találkozások.

Egy csésze forró chai teszi könnyűvé a napkezdést. Olyan az íze, mint az örömnek. Mint a megérkezésnek. Mint az egyszeri, hihetetlen lehetőségnek, hogy élek s itt vagyok, én is!
Sétálni viszem a kiskutyánkat. Vagy talán ő visz engem. Lépkedünk az éjjel leesett vékony hórétegben, melyben járt már előttünk valaki. Kutyanyomok s egy pár cipőé az ösvény baloldalán, velünk szemben. A jobb szélen egy nyúl ugrált át lassan. Ha sietett volna, a nyomok, azt hiszem, hosszúkásabbak lennének. Hátrahagyjuk mi is a miénket: egy pár barna, kopott bakancs plusz néhány tappancs nyomait. Itt jártunk. Ha megfordulnék, vagy még egy kicsit várnék, talán láthatnám - nem először -, ahogy egy szarvas lépked át az úton. Nem teszem, az egy másik, a miénkkel párhuzamos, de tőlünk független történet.
Az erdő él. Tele van hazavihető kincscsel, dísszel, földre hullott fenyőággal, száraz virággal.
Csak látszólag magányos és csendes.
Ha az összes idősíkot egymásra vetíthetném, egyetlen egybe sűríthetném, lenne benne sok szép találkozás. Ma reggel például egy másik kutyabaráttal. Vagy talán egy barát kutyával. Ha egy pillanatra az egészet megállíthanám, olyan lenne, mint egy téli Brueghel festmény.
Jobb híján csak elképzelem, kiszínezem. Eljátszadozom néhány mesebeli gondolattal. Legkésőbb mire befordulunk az utcába, mindent újraindítok, helyére tolok minden idősíkot, szélnek eresztem a festményt. Élje ki-ki a saját világát.