Ma reggel kisütött egy pillanatra a nap. Mintha. A házak éppen eltakarták előlem. Felkaptam a fényképezőgépet és szaladtam ki az utcára, a házakon túlra, hátha sikerül egy kis sárgát begyűjteni, legalább az ablakok tükröződésében. Közben találkoztam Thomassal, a sarki idős autósoktatóval. Kezet fogtunk, azt hitte, dolgozni indulok valahova, pedig én csak nagy haszontalanul napot akartam fogni. Mire megfordultam, a fény már eltűnt. Azért továbbmentem az utca végéig.
A öröm megmaradt. Láttam egy múlt század eleji emeleti eladó lakást. Ablakai kissé piszkosak, a csipkefüggyönyöket is ott hagyták. Ilyesmi lakásba költözhetett Thomas Hardy regényében Elizabeth-Jane, mikor megtudta, hogy Lucetta férjhez ment az ő titkos szerelméhez. Láttam egy tipikus cipészmestert a nyitott ablakon át. Láttam a giccseket áruló, kávézó bevándorló piacosokat. Én is egy bevándorló vagyok, aki időnként mintha otthon érezné itt magát. Legalábbis ilyen szürke reggeleken mindenképpen, mikor mintha kisütne a nap egy pillanatra aztán kiderül, hogy tényleg.
5 comments:
Egy kis napsütést ide is sikerült küldened... : ) Én is szeretem nézegetni a homlokzatokat, erkélyeket, ablakokat a városban.
Szép hétvégét!
Anna
Tetszett. Most a szobámba éppen beragyog a nap, küldöm neked cserébe.
Ezt még elképzelni is élmény volt a leírásod alapján.
(Én is napok óta hajszolom azt a kis aranysárgát a fényképezőgépemmel, ma már szinte versenyt is futottam érte/vele, de ismét ő volt a gyorsabb.)
:)
Tudod, Márta, ez egy komplett egyperces novella...már harmadszor keresem meg, hogy elolvassam, jó íze van nagyon!
Post a Comment