kétségbeesve adta ide aláírásra a pirossal aláhúzott hibáktól hemzsegő olvasástudásfelmérő lapot, megsimogattam azt az édes kis buksiját és újraolvastuk az egészet majd megsúgtam neki, hogy legyen a mi titkunk, de én úgy vettem észre, hogy ő tud olvasni. És tényleg majdnem tud.
Aztán csillagot akart fabrikálni a nővérének, de csak egy keszekusza valami lett belőle, és mielőtt mérgesen összegyűrte volna, sikerült meggyőznöm, hogy szerintem egy szép hullámzó tengert hozott létre, majd tengeri csillagot és halakat ragasztottunk a hullámokra és tényleg nagyon szép lett.
És most akkor nem szeretném megemlíteni, hogy a tegnapelőtti délutánt viszont nagyjából végigkiabáltam a rettenetes rendetlenség miatti mérgemben, fátylat rá, viszont meg vagyok győződve, - mert én is voltam valamikor kicsi copfos lány, - hogy ez a két apró dolog sorsfordító lesz az életében, mint mikor egy vonat a megfelelő vágányra tér át, és nekünk szülőknek semmi más dolgunk nincsen, csak a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen ottlenni, és milyen jó, hogy néha valami kegyelmi csoda folytán ténylegesen ott vagyunk.
9 comments:
Ó, ez most vígasztal engem. Igen, helyrehozhatók ezek a rossz délutánok, én is ebben reménykedem!
Szerencsés vagy, hogy ennyire türelmes vagy... Én sajnos nem mindig veszem észre, mikor kell egy simogatással vagy puszival helyrebillenteni a világot. De azért igyekszem...
A bejegyzésed első sorait olvasva elérzékenyültem és nagyon boldog voltam,hogy milyen csodás,hogy még vannak IGAZi anyukák,akik helyrebillentik a gyermekeik lelkét!Aztán továbbolvasva azon örömködtem,hogy te is emberből vagy és szeretném megtanulni tőled,hogyan lehet fátylat borítani az ordibálós délutánokra.
Már felnőttek a gyerekek és még mindig marcangol ezek miatt a lelkiismeretem.:(
Nem azért mondtam el, hogy csillogtassam csodás anyai képességeimet, mert nyilván egyik napom ilyen, a másik meg olyan, alapvetően szigorúnak látnak a lányaim és míg nem születtek gyermekeim, én is úgy tudtam, hogy türelmes vagyok. Inkább csak olyan érdekes volt, mintha saját magamat láttam volna, én is sokat küszködtem első osztályban, és abban a pillanatban teljesen meg tudtam érteni, mi megy végbe a lelkében és azt is, mivel lehet helyrebillenteni a világát, ahogy Annás is mondta. Amúgy Enikő mióta elsős lett, aggasztóan elkezdett dadogni, mert annyira szeretne megfelelni és én minden erőmmel azon vagyok, hogy ne akarjon már annyira megfelelni. Most már csak ritkán jön elő szerencsére.
Fátylat borítani nem könnyű, mondjuk egyrészt már rég nem vagyok perfekcionista, másrészt utólag mindig megbeszélem a gyerekekkel és kölcsönösen megbocsájtunk egymásnak. És akkor arra tényleg fátylat lehet borítani és másnap újat kezdeni.
Mártiiii! Tudom,hogy nem csillogtatásképpen írtad le az epizódot a lánykáddal...!lehet,hogy félreérthető voltam? Az a hangsúlyos,hogy mennyire szereted őket!
ó, de aranyos vagy:)
Nem voltál félreérthető Mammka, csak mint mindig, nagyon kedves. :)
jó,hogy újra írsz. ;o)
ezen jóóóól elmorzsolgatok néhány könnycseppet...
Post a Comment