A reggeli szürkét

beborítja a csönd, majd apránként a kinti hófehér.
Az év utolsó reggelén azért keltem korán, hogy átgondoljam az évemet, még mielőtt feloldódom a mindennapok mára jutó teendőiben. Végül nem gondolok át persze semmit, mert annál jobban csalogat a domb érintetlensége. Senki sem járt még ott a tegnapi hóesés óta.
Belső rejtekhelyemen - ahol hajlamos vagyok némává és passzívvá dermedni - védtelenné válok, a legapróbb szépség érintésére köddé foszlik minden kérlelhetetlenségem. Úgy érzem, nincs olyan bántás, amit ne tudnék teljesen elfelejteni, beleértve a magaméit is. Arra gondolok, bárhogy is alakuljon a világ s a magam sora, míg vannak benne jóra csalogató szavak, tájak, élmények, könyvek, barátok, ismerősök, ismeretlenek - próbálom őrizni ezt a védtelenséget.
Piros kockás csizmámban nagyot sétálok. Érthetetlenül boldoggá tesz, hogy lábnyomaim kacskaringója hasonlít a mezei nyulak útvonalaihoz, kicsit mindig is hullámosan jártam-keltem ugyanis. Ezzel a görbécskével búcsúzom az évtől, magamban csupa jót és szépet kívánva az egész kerek Világnak.

24.

A harmadik angyalka ruhát ugyan még mindig varrom, de a szívem már készen az ünneplésre.
Szép, jó és békés Karácsonyt kívánok,
szeretettel: Márta

23.

Két nap határán egyensúlyozom, sikertelenül - ámde még mindig éberen. (Majdnem olyan keveset alszom, mint Albert Schweitzer szokott volt, s milyen kár, hogy a köztünk levő hasonlóság ki is merül ennyiben...)
Mielőtt még holnap - halkan, hogy ne zavarjak,- boldog Karácsonyt kívánnék - ma, mikor a készülődések miatt úgysincs ideje senkinek olvasni: hadd köszönjem meg, hogy olvastátok az írásaimat. Az úgy volt, hogy idénre nem terveztem kalendáriumot, de annyian kértétek, hogy egy adott ponton felkiáltottam: ha még valaki rákérdez, rászánom magam. Igy volt, igaz volt.

Ha visszanézek erre az évre, két név, két ember jut eszembe a sok közül, akiknek mind annyi szépet és jót köszönhetek. Gondolataikat, leveleiket olvasva és állandóan újraolvasva úgy érzem, több lettem. Az ő szavaikkal köszönöm meg az egész éves szíves figyelmet:

"Az élet igenlése az a szellemi cselekedet, amely által az ember abbahagyja azt, hogy csak úgy éljen a világban, tisztelettel kezdi saját életének szentelni magát, hogy ezzel valódi értékére emelje azt." Albert Schweitzer

"Ha a világ helyzetére, a személyes sorsunk feletti teljes sötétségre és jelenlegi fogságomra gondolok, akkor a közöttünk levő kötelék - ha csak nem bizonyul könnyelműségnek, márpedig egész biztosan nem az - csakis Isten kegyelmének és jóságának jelképe lehet, ez pedig hitre késztet. Vakok lennénk, ha ezt nem látnánk. Jeremiásnál ugyanez így hangzik: "Mert fognak még szántóföldet vetni ebben az országban..."(Jer. 32:43) - népének legnagyobb nyomorúsága idején olyan volt ez, mint a jövőbe vetett bizalom jelképe. Ehhez hit kell; adja is meg nekünk Isten naponként; nem arra a hitre gondolok, amely kimenekül a világból, hanem amelyik kitart, és a Földet, minden nyomorúság ellenére, amelyben részesít, szereti és hűséges marad hozzá. A házasságunk "igen"-t jelent Isten földjére, megerősítve ezáltal bátorságunkat arra nézve, hogy alkossunk és valamilyen hatást próbáljunk itt elérni. Attól tartok, azok a keresztények, akik csak fél lábbal mernek ráállni a földre, fél lábbal állnak a mennyben is." Dietrich Bonhoeffer
( Brautbriefe Zelle 92: Dietrich Bonhoeffer - Maria von Wedemeyer 1943 - 1945, saját fordítás)

22.

Hóval borított, zárkózott világunk felszíne olyan, mint Narnia mozdulatlansága, gyönyörű - idebent pedig  az élet, amilyenné azt magunknak és egymásnak tesszük. Egyetlen személy részére rendezett lakás-koncertünk - programfüzettel, teával - karácsonyi ajándék a szomszéd idős hölgynek, de igazából bennünket gazdagít.

Feladó nélküli csomagot találok a küszöbön, mikor sütés közben csöngetnek s én kiszaladok ajtót  nyitni. Nagy, nyomdázott betűkkel ott áll rajta a nevem, benne két, otthonról küldött könyv. Az ismeretlen kedvesség megérint, emlékeket ébreszt, könnyeket csalogat. Nem is az, hogy ki küldhette, hanem hogy miért. Ha viszonzás, mit viszonoz. Elengedett kincseim kerülő utakon, sokszorosan térnek vissza hozzám. Titokban azt szeretném: ne cserében, hanem - mint minden ember ezen a Földön - mert egyszerűen csak létezem, s ez épp elég ok volt arra, hogy valaki karácsonyi ajándékot küldjön nekem. ( Köszönöm szépen. )

21.

A városból jövet, az erdő kanyargós útján autózva, a magas fenyők miatt kissé recsegett a rádió. Egy orosz komponálású dal szólt éppen, Simeon dala, hárfakísérettel előadva: Most bocsátod el, Uram, szolgádat békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél..., a recsegés miatt kicsit régimódi hangzása volt...a modern eszközök ilyesforma régiessége néhány percre egy új világot hozott létre a kétféleségből, csak ott, csak nekem. Nagyon szép volt.

Még befejezetlen, saját készítésű kis ajándékaimmal foglalatoskodom esténként. Kötök-varrok, míg itt nem ér az éjfél.

A megmaradt adventi percek minden tűnékenységükkel együtt drágák nekem. A kudarcaim, unalmasságom, a gyerekek civakodása, az én civakodásom - mindezek nem bántanak már. Ha megláthatom és felismerhetem, mint Simeon, akárcsak egy recsegő rádióban is az Úr érkezését, bátran hallgathatom a karácsonyi üzenetet, mert az enyém, nekem is szól.

20.

Csak illúzió, hogy lassan véget ér az adventi út - mégis, jól esik majd megállni, ünnepelni.
Megköszönni, hogy a forrás nem apadt el, és egyetlen nap sem kellett éheznünk.
Másban is, bennem is, sokkal több van, mint amit felszínes szemlélődő valaha is láthat.
Titkos belső utaink végén - én bízom benne - talán olyan szépet fogunk látni, hogy értékké válik minden megbánás és félreértés, amiben addig időnként részünk van.

19.

Mikor éjféltájt - amúgy pizsamásan, s bár nem túl nagy méltósággal, de vigyázva törve meg az álmos világ csendjét - kiszaladtam kicsit megkergetni Micit a hóban, már gondoltam, hogy a néhány óra múlva felvirradó hétfő reggelben benne lesz az élet összes gazdagsága. Finom kávé, szerető ölelések, fontos kérdések és még fontosabb válaszok, az én titkaim. Egyetlen pici minta-részletben ott lehet a teljesség szépsége, s a megszenvedett örömben minden bizonnyal az örökkévalóság érintése.

18.

A negyedik adventi gyertya meggyújtásán innen, az idei tél első szánkózásán túl - merthogy majdnem elfelejtettem: még nem vagyok túl öreg a szánkózáshoz... - arra gondolok:
Minden egyes gyertya lángja ünnep: a fény legyőzi a sötétséget.
Aki csendre talál a zajban és egy kis békére a viharban, s valami belső fényre is a nagy külső csillogásban: annak igazi kincsei vannak.
Hiányukat elismerni annyi mint kisírt szemekkel letenni néhány megszokott álarcot. A Karácsony fénye sötétben a legszebb. Nem baj, ha kicsi a ragyogás, csak valódi legyen, s meglássa mindenki, akinek igazán szüksége van rá.

17.

Minden napnak megvan a maga ragyogása.
Néha csak annyi, hogy a legnagyobb sietségben, a lehető legalkalmatlanabb pillanatban eszembe jut meggyújtani egy mécsest, s megkérni szegény elfáradt kis gyermekeimet, üljenek le velem az asztal köré.
Míg felolvasok egy történetet, lassan megszelídülünk, a világ pedig még egyszer sem állt meg csupán amiatt, hogy nem tudunk és nem is akarunk minden elvárásának megfelelni.

16.

Odakint mind erősebbé váló hóvihar, idebent díszes kompánia: Mici, én és a reggelim.
A tűzhelyen már sistereg a kávéfőző. A forró kávé elég erőt ad aztán elindulnom fáradságos utaimra a kavargó szélben, havazásban.
Egy nyugtalan, különös, fehér világ épül apránként körém, talán feloldódik benne az erőtlenség. A nap végén úgy fogok majd megállni, mint a vándor, ki nem tud felmutatni semmi fontosat, csak a megtett utak békéjét.

15.

A világ leglassabban elkészülő betleheme itt lakik a mi konyhapárkányunkon. Apró, sóból-lisztből készült képmása ő annak az eredeti történetnek, amely minden évben a szívünkhez szól. A kendők pirosát mi nagyon szépnek véljük látni, ragyogása szelíd üzenet a megfáradt, fásult, szomorú világnak.

14.

A szívem mélyén néha valami igazi csodára várok. Olyasmi érzésre, ha szabad kérnem, mint mikor kislány koromban Mamáéknál karácsonyi dalokat énekeltek Szenteste az ablakunk alatt. Mert az olyan szép volt, s annyira gyönyörű, hogy akkor azt hittem, az angyalok énekelnek nekünk.
A szívdobogtató történések nagyon ritkák. Értem én ezt , igenis, különben még megszoknám, s ugyanolyan természetesnek találnám őket, mint azokat a semmivel sem kisebb csodákat, hogy élek, hogy havazik, hogy jut kenyér és jó szó minden egyes napra, s hogy - nézettessék el ennyi mesebeliség nekem - léteznek titkos, kék papírba csomagolt, lila masnival átkötött ajándékok.

13.

Az Armen -ben amúgy az a rész tetszett legjobban, mikor a naplóíró kiteregeti maga előtt Marion grafikáit, melyekhez megígérte, hogy kommentárokat fog írni. Aztán maga a folyamat csodálatos leírása, amíg megtalálja a szavakat, legyenek azok akár jók vagy rosszak is, a bénultságok és szárnyalások, mélységek és magasságok, idegenségek és otthonosságok. " Sohasem hittem volna, hogy a szavak használata ennyire tud fájni " - írja.
Egy könnyelmű ígéret okán - adott pillanatban az ígéretek kivétel nélkül könnyelműnek bizonyulnak - már tizenharmadik napja minden reggel kiteregetem az én "grafikáimat", azt, ami nekem adatott, képeket a gyerekekről, cicáról, hóról, ami éppen van. A szavak használata ezen a szinten is - és mindenkinek megadatik a saját szintje, ami jó és elfogadásra méltó - tud fájni; az eredmény pedig nem túl jó, nem túl rossz, nem érdemes túl sokat gondolkodni rajta.
Egyébként természetesnek tartom, hogy a  történet mindig igaz, de nem mindig kerek, s benne a főhősnő nem mindig okos, ámde időnként még csak kedves sem. Az érdemességtől eltekintő  emberi jelenlét adása és elfogadása viszont, úgy gondolom, a világ minden kincsénél többet ér.

12.

Hogy mi választhat el egymást szerető embereket manapság, mikor amúgy békeidő van és milliónyi lehetőség a kapcsolattartásra...nem tudom. Talán valamiféle megfáradtság, az élet sodrása, talán közöny, az én közönyöm is. Emberi dolgok ezek és ezért méltóak az emberi megértésre. Az Advent szép időszaka úgy köszönt be hozzám ebben az évben, hogy valamiképpen kezdem érteni: a bennem élő hiányokat őriznem kell. Nem egy majdani betöltődés reménysége érdekében, hanem egyszerűen csak azért, mert minden ember pótolhatatlan, s én úgy maradhatok egész, ha legalább ez a pótolhatatlanság épen marad meg bennem.

1943 Szenteste
Este fél tíz; mögöttem néhány szép, békességben eltöltött óra, miközben nagy hálával gondoltam arra, hogy ti együtt lehettek ma...
Az előttetek álló külön töltendő időre vonatkozóan pedig hadd mondjak néhány dolgot. Hogy mennyire nehezünkre esnek ezek az elválások, arra kár is szót vesztegetni. De mivelhogy már háromnegyed éve vagyok elválasztva az összes olyan embertől, akihez ragaszkodom, szereztem némi tapasztalatot, erről szeretnék most írni...
Mindenekelőtt: semmi sem pótolhatja egy szeretett ember hiányát és nem is kellene ezzel próbálkozni; egyszerűen el kell viselni, ki kell bírni; ez nagyon keményen hangzik, de ugyanakkor nagyon vigasztaló is; mert amennyiben az űr tényleg betöltetlen marad, ezáltal kapcsolatban is maradunk egymással. Helytelen, mikor azt mondjuk, Isten majd kitölti az űrt; egyáltalán nem tölti ki, hanem annál inkább betöltetlenül hagyja és ezáltal segít megőrizni - még ha fájdalmak között is - az egymással való régi közösséget.
( Dietrich Bonhoeffer, Widerstand und Ergebung, Briefe und Aufzeichnungen aus der Haft, Chr, Kaiser Verlag, 1959, saját fordítás)

11.

A tövig égett gyertyák tovatűnt tökéletessége ott van a fáradt arcok apró ráncában, a dolgozó kezek kérgességében, az összetört szívek darabkáiban.
Szépségük paradox.
Attól szépek hogy nem szépek, s hogy magukon hordozzák az értelmesen eltöltött, nem csak önmagának szánt élet látható és láthatatlan sebhelyeit.

10.

Amúgy sem bonyolult életem egyszerűsítésének igyekezete kimerül azon szokásomban, hogy nem nézek tévét, nem járok moziba, marad tehát a rádió, évek óta ugyanaz, hűséges vagyok ugyanis a végtelenségig, ez a legnagyobb erényem és ez a legnagyobb hibám. Már egy hete vártam a tegnap este pontosan 20 órára, hogy a Drezda-i Frauenkirche-ből élő közvetítésben hallgassam meg Bach Karácsonyi oratóriumának első három kantátáját, s bizonyára csodálatos is volt, nem tudom, mert a zeneszót állandó csacsogás és tányércsörömpölés szárnyalta túl, nyilván lehalkítom a rádiót, ha olyasmi kérdésre kell válaszolnom, miszerint akkor is én lennék-e az anyukájuk, ha nem apához, hanem valaki máshoz mentem volna férjhez...ezt nem lehet röviden és Bach muzsikával a fejemben elintézni, szóval, mein lieber Herr Bach, mikor öreg leszek és magányos, ígérem, együltömben hallgatom majd végig az összes kantátát, de most hadd örüljek egyszerűen csak annak ami van: a reggelnek, a reggelben egy eléggé rendetlen konyhának, a konyhában jómagamnak, amint a forró kávéscsészével melengetem kezeimet, s hogy mire végére érek ennek a mondatnak, talán fel is ébredek valamennyire.

9.

Tegel, 13.XII.1943
Mennyire nehéz igent mondani a bensőnkben arra, amit megérteni nem lehet, mennyire nagy a veszélye a vaksors szeszélyének kiszolgáltatva érezni magunkat, milyen félelmetesen lopódzik ezekben az időkben szívünkbe a bizalmatlanság és keserűség, és milyen könnyedén vesz birtokba az a gyerekes gondolat, miszerint életünk, utaink és történéseink emberek kezében vannak - s mikor mindez annyira elénk tolakszik, hogy alig tudjuk már védeni magunkat, akkor - a legjobb időpontban- megérkezik a Karácsony üzenete és arról szól, hogy minden gondolatunknak pontosan a fordítottja igaz, s mindaz ami rossznak és sötétnek tűnik, igazából jó és világos, mert Istentől jön; szemeink nem az igazságot látták; Isten ott van a jászolban, a gazdagság a szegénységben, a fény az éjszakában, a segítség az elhagyatottságban...Meg kell tanulnunk elmondani: "Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem." (Fil. 4:13) - és ez a Karácsony különösen alkalmas erre. Nem valami sztoikus, a külső körülményektől érinthetetlen közönyről beszélek, hanem valóságos szenvedésről és valóságos örömről, mert biztosak lehetünk abban, Isten itt van.
Legdrágább Maria, hadd ünnepeljük így a Karácsonyt. Legyen olyan örömteli a többiekkel való együttléted, amilyen csak Karácsonykor szokott lenni. Ne képzelj magad elé rémes képeket arról, ahogy itt ülök a cellámban, hanem gondolj csak arra, Krisztus a börtönökön is áthalad, és minden bizonnyal mellettem sem megy majd el szótlanul.
( Brautbriefe Zelle 92: Dietrich Bonhoeffer - Maria von Wedemeyer 1943 - 1945, saját fordítás)

8.

Ilyenkor télen nem friss gyümölcs, hanem sült alma terem álomfáimnak minden aranyágán.* Egyetlen alma, hozzá mézeskalács és esti mese, kiteszi a fél vacsorámat. Úgy készítem, hogy kivágom a közepét, aztán rétegesen megtöltöm: egy kis vajjal, fahéjjal, néhány szem mazsolával, végül barna cukorral - majd sütőben addig sütöm, míg puha, illatos nem lesz. Jutta mindig tett rá vaníliás öntetet is, én csak így egyszerűen...
* (Reményik Sándor)

7.

Szerda reggel. Hozzá rendületlen hóesés, a tennivalók átgondolása, mézeskalács és forró mentatea. A hajnali hótakarító gépek zaja még óracsörgés előtt felébreszt. Az ajándékba kapott kis időben arra gondolok: igazi Adventemet nem a képeimben, gyertyáinkban, szerény ünnepi díszeinkben, süteményeinkben ünneplem - bár ezek mindegyike nagyon kedves nekem - hanem az ilyen magányos reggeli imádságokban, mikor egyszerűen csak annyit mondok, mielőtt kibújok a paplan melege alól: ha örömet hoz ez a nap, az örömömbe, ha szomorúságot, a szomorúságomba hívlak meg és várlak Téged, Uram.

6.

A készülő kávé illatára várva a bennem élő kíváncsi azon tűnődik, vajon miről fogok írni ma.
A bennem élő felnőtt azon aggódik, nyugtalankodik, emésztődik, szorong, töpreng: vajon hogyan fogunk eztán a hegyről bárhová is biztonságosan eljutni, ha továbbra is ennyire fog havazni.
Na de a bennem élő gyermek!
Viháncolva indul hajnalban havat lapátolni, szívből örül a Mikulás hozta csokoládénak és kineveti Micit, aki elképedve nézi apró cicaélete első havazását.

5.

Azon kívánságaink, melyekbe túlságosan kapaszkodunk, könnyen elrabolhatnak tőlünk valamit abból, akik amúgy lehetnénk vagy lennünk kellene. Azok, melyeket a jelenlegi feladatok miatt újból és újból legyőzünk, - épp ellenkezőleg,- gazdagabbá tesznek. Aki viszont nem vágyik semmire, az szegény. Mostani környezetemben szinte csakis olyan emberrel találkozom, akik a vágyaikon csüngnek, s emiatt mintha nem léteznének a többi ember számára; már nem is hallanak és képtelenek a felebaráti szeretetre. Úgy vélem, itt is úgy kellene élnünk, mint akik teljes valójukkal önmaguk; mintha nem lennének vágyak és nem létezne jövő...
Ám lehet teljes életet élni, az összes teljesületlen kívánság ellenére; s ez az, amit tulajdonképpen mondani akartam neked.
( Dietrich Bonhoeffer,  Widerstand und Ergebung, Briefe und Aufzeichnungen aus der Haft, Chr, Kaiser Verlag, 1959, saját fordítás)

 A magasan szárnyaló elmélkedéseim és valóságos életem közötti hosszú, általában átjárhatatlan út  okozta szomorúságot csak azon tiszta és szép pillanataim miatt nem bánom, mikor képes vagyok az elérhetetlen dolgok miatti keserűség nélkül arra vágyakozni, hogy egyszerűen csak jelenlévő, létező és megszólítható ember legyek ott, ahol - azoknak, akiknek.

4.

Van valahol egy dal, ami talán arról szól, hogy a főhősnő félelmei ellenére elindul egy rég elfeledett úton, és ha már elindul, és ha már félelmek, úgy viseli ezeket legalább, mint fején a koronát - ha ez így akár rám nézve is igaz lehetne, akkor én most egy konyhaszéken üldögélő koronás királylány vagyok, valahol tegnap és holnap határán, de igazából persze csak egy elfáradt háziasszony, a hiányzó havat pötyögtetem rá éppen karácsonyi képeslapok rajzolgatása közben pelyhenként a piros papírra.

3.

Míg emberek élnek ezen a Földön, Krisztus ott fog járni-kelni a melletted élőben, mint olyasvalaki, akin keresztül Isten hív, megszólít, igényt támaszt. Ez Advent üzenetének legnagyobb mélysége és legnagyobb áldása. Krisztus emberi alakban itt él közöttünk.
( Dietrich Bonhoeffer, Worte für jeden Tag, 92.old, saját fordítás)

Teljesen lenyűgöz,  hogy a világ legfontosabb dolgait bárki megértheti. Krisztus emberré lételének miértjét a gyerekek egy sötét november délután értették meg, az autó hátsó ülésén, Mici szüntelen nyávogása közepette.  (A kinyilatkoztatás ereje itt éppen nem valami méltóságos körülmények között fejtette ki hatását.) Közben teljes erőmből arra figyeltem, hogy a kivilágítatlan úton biztonsággal odavezessek az állatorvoshoz. Mici azért nyávogott amúgy, mert annyira fél az autóban, hogy az tényleg szívfájdító. Anna meg is jegyezte: "Ha most cica lennék, meg tudnám neki mondani, hogy ne féljen, nincs mitől félnie." Hát ezért. Mert a cicák csak a cicaszót értik, az emberek pedig csak az emberi szót.

2.

Dietrich Bonhoeffer-el egy rövid idézet formájában talákoztam először még kislány koromban. Aztán ez év elején láttam róla egy filmet, novemberben találtam egy könyvet a könyvtárban, azóta pedig mindent elolvasok, amit ő írt és amihez hozzá tudok jutni. Egyelőre csak a kiadott leveleit, örülvén ha legalább ezeket megértem, s talán egyszer a korábban írt teológiai könyveit is, sose lehet tudni. Ha van ember, aki méltó rá, hogy példakép legyen és minden nap megerősítsen abban az elképzelésemben, amilyen módon szeretnék jómagam is bátran és emberként élni, akkor ő az. Nyilván bosszantóan sokat fogok még róla beszélni.
1943 decemberében  már kilenc hónapja tartották fogva a Tegel-i börtönben, akkor írta ezeket a sorokat menyasszonyának:
Úgy vélem, különösen szép lesz ez a Karácsony. Pont azért, mert a külső gondok ezúttal nincsenek tekintettel erre, ki fog derülni, a lényeg önmagában vajon elegendő-e számunkra. Korábban annyira szerettem ajándékokat kigondolni és ezekről gondoskodni; de így, hogy semmink sem maradt amit adhatnánk, annál fényesebben ragyog az ajándék, amit  Krisztus születésében Isten készített számunkra; minél üresebb a kezünk, annál inkább felismerjük, mit akart mondani Luther utolsó szavaival: "Koldusok vagyunk, ez így igaz"; minél szegényesebb a lakhelyünk, annál jobban megértjük, hogy szívünknek Krisztus szállásává kell válnia ezen a Földön. Hadd menjünk így a Karácsony ünnepe felé, bármiféle kétségbeesés nélkül, sőt annál teljesebb bizalommal.
( Brautbriefe Zelle 92: Dietrich Bonhoeffer - Maria von Wedemeyer 1943 - 1945, saját fordítás)

1.

Néhány perc múlva éjfél, aztán végre kibonthatom az éjjeliszekrényemen levő apró ajándékokat.
Valaki gondolt rám, s a csakis december elsején kibontandó csomagokon kívül elküldte nekem postán a várakozás örömét is.
Otthonosan érzem magam az ellentmondásban: várni arra, ami itt van velem és az enyém.
Nem számít, hogy esik az eső, hogy sok mindenért aggódom, hogy nincs adventi hangulatom s tulajdonképpen mondanivalóm sem.
Útnak indulni tán üres tarisznyával is érdemes.

A hétköznapi

füzetemben, - ahol bevásárlólisták, kávéfoltok, rádióhallgatás közben felfirkált német szavak, receptek, ötletek, hatodikos matematikaleckéhez elvégzett saját számolgatások s más efféle női praktikák élnek békességben egymás mellett, - visszatérő motívumként, hovatovább megtett utat jelző oszlopként bukkan fel itt-ott egy ide nem illő szó, s hozzá az oly szűkszavú magyarázataim, hogy tán már magam sem tudom, mire gondolhattam.

Pusztaság. Ahol megpróbáltatunk, ahonnan lehetne gyorsan is szabadulni, de milyen áron...
Pusztaság. Itt csak a valóság van, semmi illúzió, semmi remény. Várakozás arra, aki nem jön el.
Pusztaság. Sivárság helye, de a visszavonulásé, imádságé is.
Pusztaság. A hely, ahol a szívemre beszélnek.
The beauty of the desert. A puszta(ság) szépsége...Van ám ilyen.

Holnapután már Advent, s én úgy szeretem.
Mert szép, jó és igaz, s mert akire várok, egészen biztosan eljön.