Kertész

Imre Protokoll c. elbeszélésére hangoskönyv formájában bukkantam rá a helyi pirinyó könyvtár egy eldugott polcán. Az önéletrajzi ihletésű történet egy vonaton játszódik és a magyar-osztrák határon történő vámvizsgálatról szól, közvetlenül a kommunista rezsim bukása után. A vámtisztek és az utasok hanghordozása, érzései, akaratlan reakciói még magukon viselik az elmúlt rendszer talán kitörölhetetlen nyomait. Zseniálisan megírt elbeszélés, a szerző maga olvassa fel németül, s mindjárt egymás után kétszer is meghallgattam (lelkesedés okán persze, meg hogy meg is értsem persze, de ez utóbbival a helyemben nem dicsekednék). A sok undok, közönyös hivatalnok között akad egy, mert mindig akad egy, aki ugyan nem tud segíteni, de mégis ő az, aki kedvességével, vagy egyáltalán csak azzal, hogy nem ellenséges, picit visszaadja az emberiségbe vetett hitet.

Mikor Anna első osztályba készült, még Magyarországon, tőlem örökölt alkatát oly módon kamatoztatta, hogy igencsak nagy jóindulattal közelítette meg alulról azt a súlyt, amit "teljesítenie" illett volna az iskolaérettséghez csatolva, és akkor a rendelőben a nővérke picit rálépett mögé arra a mérlegre, hogy nehogy ezen múljon a dolog, ugyan már. Most, négy év múlva, egy másik országban, egy másik nyelven, hatalmas igyekezettel tanult egész félévben, hogy nővéréhez hasonlóan ő is gimnáziumba járhasson jövő évtől, közben kicsit reménytelenül gondolva arra, hogy matematikából az a közepes és jó közötti átlag nem biztos, hogy eléggé jó teljesítmény lesz, és akkor most valaki, mert minden történetben akad valaki, megint ráállt picit arra a képzeletbeli mérlegre, jóságosan kipótolva azt a csöpp hiányt a jó minősítés irányába, s ennek a matematikatanárnak ugyan nincs olyan szerencséje, hogy Nobel-díjas író elbeszélésében legyen belőle mellékszereplő, de lehetőségeimhez mérten és titokban én így köszönöm meg neki, mert nem lenne szabad soha senki mellett közönyösen elmenni, aki bárhogy is, de valamivel szebbé teszi az életünket.