Egyetlen barátaim.

Elkészültek a karácsonyi képeslapok, s meggyőződésem, hogy nem túl hamar. Nem csillogóak, nem villogóak, nem feltűnőek. Lehetnének szebbek is. Az erdők-mezők csendjében születtek, egy-egy séta alkalmából, vagy a konyhaablakon besugárzó világosság utolsó sugaraiban.
A lapok hátuljára apró kis szövegeket írtam, angolul, - elfér mellette bőven a saját üzenet is - mindenféle adventi várakozó szövegeket, az elmúlt évek alatt általam már megírt gondolatokból inspirálódva. Számomra advent egy út, amelyen hazafelé tartok, - még nem érkeztem meg, de tudom, hogy megérkezek és várni fognak rám.A karácsony pedig egy ajándék, még nem bontottam ki, de tudom, hogy az enyém és nagyon szép lesz.
Örömmel veszem, ha - mindenféle elvárástól menten - kicsit körülnéztek a cipősdobozomban. Köszönöm!

Ez itt

a parkoló, ahol reggelenként hagyom az autót.

Ez itt az utca, ahol munka után néha sétálok egy kicsit, mielőtt hazaindulok.

Ez itt a folyó, vannak benne kacsák s néha látni horgászokat is a partján.

Ez itt olyan...tipikus. Kisvárosi utcakép. Elég eseménytelen az élet. Száraz leveleket zörögtet a hideg szél az asztalok között.

Ez itt vagyok én.

Óriási piros pöttyös táskámban elfér minden, ami kellhet: jegyzetfüzet, néhány szelet müzli, víz, telefon, pénztárca és a régi, kicsi, kopott fényképezőgép. Van, amiről semmiképpen sem szeretnék lemondani. Ezen a héten szünidő van, s de furcsa: most én vagyok az, aki munkába indul. Még szoknom kell a gondolatot, a leheletnyi gyomorgörcsöt, mielőtt belépek az irodába, szoknom kell, hogy igyak eleget és félidőben kapjak be egy szelet müzlit is. Elég keményen dolgozom.
S még mindig elég hihetetlen,
hogy én is (ennyi évesen, ennyi kihagyás után, nem is sorolom...nem túl sokan bíztak bennem),
egy valamennyire még mindig idegen országban,
akár itt is (ahol a munkaügyi tanácsadóm szerint egyetlen állás sincs, s ha lenne is, sokan várnak rá)
megkereshetek egy darab kenyeret a konyhaasztalunkra, 
csiszolgathatok oly terveket, hogy az általam átvett rész arányában hadd dolgozzon kevesebbet a férjem, menjen túrázni, töltsön több időt a gyerekekkel, ilyesmi. Talán lehetséges.
Néha arra gondolok, hogy minden lehetséges. 
A szigorú főnök, a veszekedő gyerekek, a rám ugyanúgy váró házimunka nem ok a panaszra. Lehetne, de mégsem az. Mert van munkám, vannak gyerekek, s volt ebéd ma is, a ruha kiteregetve, sétára is jutott idő, sőt,  ha nem tévedek, még blogírásra is.
Annak pedig, akit illet: köszönöm szépen!

Kedvesnéni*

jóvoltából egy napig sem nélkülöztem a rózsák szépségét és illatát az utóbbi hónapokban. Senki sem ért úgy a rózsákhoz, mint ő. Idén én is ültettem hat kis bokorral, amiből kettő máris tönkrement, mert Mici következetesen rajtuk elnyúlva töltötte szokásos déli sziesztáját. Vagy macska, vagy virág, ugye.
Kedvesnéni attól is kedvesnéni, hogy soha nem akar zavarni, s általában csak leteszi az ajtónk elé a virágokat, minden héten legalább két-három szálat.
Az idei utolsó csokor - tegnap már kissé havazott is nálunk, ideje volt hát betakargatni a töveket télire - különösképpen szép. Igazából kicsivel több is, mint szép.
Hosszasan rendezgettem, minden részletet külön megcsodálva.

A rendszeresen kapott figyelmesség mellett könnyű elmenni, észre sem venni, vagy magától értetődőnek tartani, csak mert van, különösebb érdemek nélkül is adja valaki, mint ahogy a Nap a fényt és meleget.

Sokat gondolkoztam, mivel viszonozzam mégiscsak, adjak én is virágot, netán csokoládét?
Aztán rájöttem, ez elrontana mindent. Amit szívesen adnak, nem kell viszonozni, elég csupán annyit mondani, hogy köszönöm szépen...

* szomszéd fráu

Próbaidő.

Halkan énekelgetve kanyarogtam kora reggel az autóval a még sötét, ködös tájon át. A CD-lejátszó és rádió már rég elromlott ugyanis, de jól esik a csend, szeretni fogom, ha így kezdődnek majd a napjaim. 
Az interjúval egybekötött pénteki próbamunka-nap után most van ugyanis egy ugyancsak próbaidős munkám, részidőben, s e héten még csak nem is kell minden nap ott lennem. Fizetésről, munkaidőről megegyeztünk, a továbbiak az együttműködés milyenségétől válnak függővé. Egy biztos: semmi sem biztos.

Tegnap volt az első nap. Odabent az asztalomra máris letesznek négy nagy dossziét, tessék, sok sikert hozzá. Az első fél órát meglehetős pánikban töltöm, majd lassan, türelmesen elkezd összeállni egy kép. Önállóan dolgozom, csak akkor kérdezek, ha már a saját megoldásaimat is végiggondoltam. Néhány hosszú, megfeszített munkával töltött óra után veszem csak észre: nem ittam, nem ettem, azért fáj a fejem. Közben egy központi számítógépről valaki ellenőrzi a munkámat, - szóval ez így működik, rendben - valaki más odajön és megmondja, négy sort kell törölnöm, a többi egész jó. Apróságok leszámítva. Nem tudom kihez viszonyítani magam, nem tudom, vagyok-e elég jó, de bizonnyal ez is a próba része.

S még nem tudni, lesz-e szép, kerek, sikeres a történet, nem látni előre, mi számít egyáltalán annak.
Szerintem a nemszép, nemkerek, nemsikeres, átmeneti, útközbeni történetek is méltóak az elmondásra, a köszönetre, legalább egy mondatban:
a gondviselés útján időnként, mint mikor sötétedés után elemlámpával megyünk át az udvaron enni adni a nyulaknak, egyetlen következő lépéshez elegendő csupán a fény.

Két és fél

hónap van még hátra az évből, s már nem emlékszem, milyen terveim voltak az elején. Tudom, hogy pont úgy élek, ahogy szeretném. A hétvégi újságban olvastam egy mondatot, miszerint: ne az estére beért termés alapján ítéld meg napodat - inkább gondold végig, vetettél-e eleget. S ha vetés, akkor az hit, derű és némi bártorság nélkül nem megy. A gyerekeknek elnézhető a gyerekes attitűd, de aki felnőtt, viselje felnőtthöz méltó módon, ha egy ideig sokkal kevesebbet kap, mint amennyit ad.

A múltkor egy olyan könyvet is hazahoztam a könyvtárból, mely a Small Talk művészetének elsajátítását ígéri, - nem olvastam el, tán nem is fogom már, így aztán sose fogom megtudni a magát mindenütt feltaláló csevegni tudás titkát, s ezért ki tudja, leszek-e valaha sikeres, - de közben rájöttem, nem lehetek más, mint aki vagyok. Ezért nem tagadok le gyerekeket önéletrajzban, nem mondom a szomszéd lány hogy vagy? kérdésére, hogy jól (ha egyszer nem)...apró, nagyon fontos dolgok ezek. Kicsit megnehezítik a dolgaimat, kicsit védtelenné tesznek, pontosan tudok róla.

Mikor nagyon belefáradok, eldöntöm, hogy jó leszek saját magamhoz. Lefekszem, alszom egy fél órát. Elmegyek sétálni, megeszek egy fél tábla mogyorós csokoládét. Főzök egy nagy bögre teát, s megiszom kint a balkonon.

Ide-oda vetik szeszélyes hullámok a kis, igyekvő hajókat az élet tengerén...
Isten kegyelméből mégis hazaér majd biztonságban mindahány.

A fél

délelőttöt azzal töltöttük, hogy kincskereső játékot szerveztünk a kisasszonyoknak - ama leheletnyi generációs összezördülést feloldandó, ami az okostelefonok használatának időtartamát, majd a többszöri kérlelés után sem-levitt szemetet illeti - s melynek közepette igaz, hogy nem roppantak össze az idegeim, de azért majdnem.
Nem az én ötletem volt a telefonokra feltöltött gps-program, - ha már telefon, használjuk okosan - a cetlik sem, amiket kövek alá, fákra eldugtunk, de segítettem előzetesen bejárni a terepet, s én jegyeztem fel a koordinátákat, majd része voltam a kétszemélyes, a keresést kissé távolabbról felügyelő csapatnak is.
A kincs? Az itthon ebéd helyett (mégis kinek lett volna ideje főzni?) ránk váró tábla csokoládét, fél zacskó gumicukrot, s némi pattogatott kukoricát leszámítva?
A kincs ma egy kreatív és nálam kissé higgadtabb apa volt. Mi is lenne velem nélküle.

Rengeteg

időt töltök olyan dolgokkal, melyeknek - egyelőre - nincs látszatja.
Számon tartja-e őket vajon valaki?
Ha nem tartaná is, mi mást lehetne, mint minden reggel felkelni, s aznap, csak egy napig megtenni mindent, amit lehet. Annyit gyötrődik az ember feleslegesen. Pedig, ha tényleg elküldöm az összes lehetséges helyre például az önéletrajzomat, ha telefonálok, ha kérdezek, érdeklődöm, tanulok, írok, ha vendéget hívok, finomat főzök, sírok, nevetek, jelen vagyok - megérdemlem én is nap végén a szívbéli békét.

Kincseink megőrzésére nincs jobb mód a szétszórásánál. Tényleg. Elvesztettem valamikor néhány (sok) általam lefordított szöveget, de visszakaptam, mert annak idején nem tartottam meg magamnak. Szóval működik.

Egyébként pedig:
...gondolataim, ötleteim úgy mutatják, alkalmas lennék építőkockának a világ építésében. (Váli D.)

( Közben odaát szívbéli tájékoztatást írtam egyetlen, drága erdélyi barátaimnak.)

párbeszéd - részlet *

- ...mostanában mindenki bezár. s aki marad, arról senki sem tudja, milyen nehéz maradnia, s mennyire csak egy lépésnyire van attól, hogy otthagyjon ő maga is mindent. minek vállalni az egészet, a sérülékenység kockázatát, kit érdekel egyáltalán. borzasztó, hogy bárki megy el, megszokjuk. egyrészt, mert nincs mit tenni, másrészt, mert nincs mit tenni. nehéz így megőrizni azt, ami méltó a megőrzésre, mindennapi feladat és harc, és persze az élet értelme.

- Igen- minden percem gondolata a hiábavalóság...
És mégis.

* mindenféle elmúlások, bezárások, abbamaradások margójára

De jó

volt az idei ősz első termoszból-forró-teát-iszogatós erdei sétája!
Hozzá az új, horgolt, piros zongorakesztyűm! - amire, köztünk szólva, semmi, de semmi szükség nem volt, annyira szépen sütött a Nap, de hát ha egyszer ez a stílusom: tea és ujjatlan kesztyű, a tea persze cseresznyés-macipános.
Hozzá sárga szeder levél.
Hozzá kis ajándék idő. Csak nekem, csak itt, csak most.

( Ennek a helynek itt semmi köze nem lesz a másikhoz, de azért most még elmondom, hogy új bejegyzést írtam odaát is, annak aki szereti. )

Innen-onnan

lecsippentett szabad perceimben upciklált borítékokat ragasztok Gudrun Sjödén reciklált papírból készült régi katalógusaiból. Csodaszépek, színesek, izgalmasak. Túl sok fehér és barna borítékot postáztam mostanában - szükségem van némi színre, az egyensúly végett.
Az upcycling annyival több a recyclingnál, hogy míg az utóbbi egyszerűen újrahasznosít, emez előbbi magasabb rendű tárgyat hoz létre valamiből, aminek alig van értéke.
A furcsa, idegen szavak mögött tartalmat keresek, s hitet.
Elrontott döntések, gyümölcstelen évek, régi, egyszerűen csak idejétmúlt dolgok - mint értékek, mikkel egy hozzáértő upcycling-művész kezdhet még valamit. Így is lehet nézni.

Szeptember

elején elmentem ugye bejelentkezni a munkaügyi hivatalba. Nem munkanélküliként, hanem munkakeresőként - a két fogalom között van némi különbség: ez utóbbiként  csupán heti egyszer vagyok köteles beküldeni a pályázatomat valahova (bárcsak lenne úgy igazán hova), s nem vagyok köteles elfogadni a hivatal által felkínált, nem megfelelő lehetőségeket. Szóval válogathatok. Válogatok is, mert nem szeretnék hétvégén dolgozni, s ha lehet, szeretnék mégiscsak ahhoz hasonló munkakörben, amihez annyi év tanulás után van némi hozzáértésem. Elméletben legalábbis.
Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz.
De azt eldöntöttem, s néha be is tartom, hogy nem szomorkodom, nem sajnáltatom magam, nem panaszkodom. Mindig lehet tenni valamit - gondoltam. De mit? - gondoltam.
Egy héttel ezelőtt aztán, miután összeszedtem, elolvastam és megértettem az összes idevágó jogszabályt,  megalapítottam - apró mellékállásként - saját egyszemélyes vállalkozásomat. Hogy munkát adjak a két kezemnek, miközben a fejem bele-belefájdul a sok töprengésbe.
Dolgokat készítek és adok el, szeretettel - annak akinek tetszik.
A bolt - CipősDobozBoltnak hívom, mert egy cipősdobozban tárolom a készülő portékákat a zongora tetején - kezdetleges, de már nyitva van. Folyamatosan fog frissülni, alakulni.
Vannak benne képeslapok, valamint lesznek mindenféle, hétköznapi eleganciát kihangsúlyozó horgolt készítmények.
Szerény reklámnak legyen elég ennyi. Fogadjátok szeretettel: made with love.