Úgy indulok útnak, hogy nem tudom, megérkezem-e. Nem tudom, sikerül-e majd bevenni az utca végén a kanyart. Fel tudok-e jutni a kaptatókon.
Egyszerűen csak sose lehet tudni.
Egyszerűen csak el kell indulni.
Az utak, amelyeken én járok legalábbis, sokszor akkor épülnek, amikor teszek rajtuk egy-egy félénk lépést.
S életem legértékesebb, legmélyebb, legfájdalmasabb, legörömtelibb tudása is utakhoz kötődik - mert tudom, a szeretet is utakat keres, és utakat talál, előbb vagy utóbb, bár az is lehet, hogy sohasem.
Szeretem ezeket a napokat, mikor behavaz a tél.
S ha felnőttnek lenni azt jelenti, ugyanúgy bosszankodom, félek és panaszkodom az extra küszködések miatt, mint a legtöbb ember, akivel ma találkoztam, akkor sose akarok felnőni.
(Csak legközelebb óvatosabban lépek ki az autóból a behavazódott garázscsempére. Nagyon csúszós. Kérlek, ne kérdezzétek, honnan tudom ennyire pontosan.)
