így ébresztem hajnalonként a szívem is míg teszek-veszek a konyhában, várva, hogy felfőjön a teavíz, elkészüljön a kávé, reménykedve a derengésben itt legbelül is, itt, ahol a dolgok általában és végső soron eldőlnek.
semmi sem biztosabb annál, mint hogy minden reggel felkel a Nap, és elárasztja lassan fénnyel az egész tájat.
csak mi, emberek büntetünk szavakkal és csenddel, csak mi haragszunk, állunk bosszút, fordulunk el könyörtelenül attól, aki hibázik, feltételezzük mindig a legrosszabbat, mi nézzük le és beszéljük ki egymást, mi vonjuk meg másoktól a szeretet éltető fényét, melegét.
mert az eső esik, és felüdít igazakat és hamisakat egyaránt.
a Nap pedig felragyog, gonoszakra is, jókra is.
s én csak azt tudom, hogy nem vagyok jó, és azt, hogy fény sugárzik rám, mégis, mégis, mégis, mégis...
