majdnem tíz éve írom a blogot.
őszintén szólva - önmagam legkönyörtelenebb kritikusaként - legalább kilencven százalékát szemrebbenés kitörölném.
de nem teszem, mert tudom, akkor a maradék tíz százalék sem létezhetne.
mert látom már minden igazán jó szöveg mögött a sok-sok átlagos, említésre sem méltó, felesleges irkafirka szükségességét.
látom a hibák, a botladozások fontosságát.
a múlt ajándék, a maga összes szép és szívszorító emlékével együtt.
nem lehet mindig mindent előlről kezdeni, csak folytatni valamiképpen ugyanazt a történetet.
megfordulok és szembenézek tíz évvel ezelőtti önmagammal ezen a ki tudja melyik hegyi túrán készült régi fotón.
a hátizsákomban konzervek, edények, kicsi gázfőző, esőköpeny, s egy vékony könyv, talán Dsida Jenő vagy Tóth Árpád-kötet, a kettő közül valamelyik.
a nyakamban fényképezőgép - ez legalább nem változott.
talán a mosoly is ugyanaz, nem tudom.
a többit már mintha megkoptatta volna kissé az idő.
szembenézek, s innen most egy kedvesnek tűnő személyt látok, akivel szívesen beszélgetnék, szívesen járnám a hegyeket, hogy közben lelkére kössek néhány, az azóta eltelt évek tapasztalatai alapján megfogalmazódott jótanácsot. hogy ne kelljen neki elkövetnie ugyanazokat a hibákat.
de nem teszem. inkább nem, ha lehetne sem. talán csak annyit mondanék:
ne félj. jó útat, szép életet. tíz év múlva találkozunk.
