Meglepetés.

Ha minden a tervek szerint haladt volna, ma délután - legalább néhány ismerős-ismeretlen baráttal  - személyesen is találkozhattunk volna.
A terveket felülírta az élet, az előre megvett vonatjegyemet pedig eltettem emlékbe. Van, amit nem mi tartunk a kezünkben, aminek az alakulása akkor sem tőlünk függ, ha minden tőlünk telhetőt megtettünk.
És van, amit akkor is megtehetünk, ha úgy tűnik, semmit sem tartunk a kezünkben. Akkor is, ha a dolgok alakulására szemmel láthatóan nem sok ráhatásunk van.
A szeretet utat keres ott, ahol nincs is út. Megőrzi a reményt, a mosolyt, kutat ás, utat épít, teszi a dolgát.
Az ideiglenesen elmaradt, későbbre halasztott könyvbemutató helyett szerény meglepetéssel készülünk a Luther Kiadó Facebook-oldalán: egy rövid ajánlóval, felolvasással, magyar-német idő szerint 18 órakor, egyenesen a nappalink régi kanapéjáról. Gyertek! Várunk!

Wunschlosigkeit ist Armut -

mondta Dietrich Bonhoeffer, megfogalmazva a szegénység egyik fontos összetevőjét. Szegény az, akinek nincsenek álmai, aki nem vágyik semmire, ez utóbbi nem összetévesztendő a megelégedettséggel. A szegénység elleni küzdelem egyik formája, kezdve a saját portámon belül, ha vigyázok a kívánságokra. Ha elhaltak volna, felélesztem őket. Néhány évvel ezelőtt valaki végigültette a parókia melletti keskeny földsávot az út mellett nárciszokkal. Azóta minden évben különleges esemény, mikor elmegyünk megnézni a virágnyílást. Gyönyörködünk bennük, fotót készítünk. Nagy ügyet csinálunk belőle. Vigyázunk az álmokra, vigyázunk a szépre.

A szép nyomában.

Aktuális, vissza-visszatérő kedvenc színem a sárga. Kislányként is az volt, egyedüliként a barátnőim között. Különösképpen szeretem a sárga virágokat. Nincs szebb egy boglárkával borított rétnél, szemerkélő esőben. Hiába hogy olyan törékenyek az egyes szálak, mégis világítanak, belső fényük van. Mint az emberi léleknek. A jóság legkisebb érintésére kinyílunk, világítunk, belénk ültetett, feltörni vágyó fénnyel. Nem tudom mással megmagyarázni a többé vagy kevésbé, de hitem szerint mindenkiben ott élő sóvárgást a jóra, a békülésre, az élet szeretetére.
Az asztalnál ülve figyelem, ahogy a kicsi vázában három szál martilapu virág  az esti fény eltűnésével párhuzamosan elkezdi összehajtogatni önmagát.
Este van. Aludni tér a szép.

15696. (+1)

Az utóbbi hetekben sok minden megváltozott, de van, ami megmaradt ugyanolyannak. Reggelenként, direkt figyelem, még mindig felkel a nap. Még mindig finom a kávé. S vállalva a közhelyes mondatok szaporításának veszélyét mondom: a szeretet is ugyanolyan édes, keserves, kreatív, küzdelmes és felemelő, mint azokban az időkben, amikor még nem változott ekkorát a világ.
Most is érvényes, hogy minden nap egy napot élünk meg, s ezzel együtt lesz pontosan eggyel kevesebb a még hátralevők száma. A születésnapok idén sem maradnak el. S ha egy nappal később is, mint minden évben ilyenkor, megszámolom a napokat, legyen ennyivel is otthonosabb, legyen ennyivel ugyanolyanabb, mint mindig is volt, a világ(om).
Az egyik legérdekesebb ajándékom egyébként nem más, mint egy egyszer használatos kamera. Valamelyik kisasszonytól kaptam a sárga pulóverrel együtt, ami tulajdonképpen az övé, de most - mert időtlen idők óta sóvárogva vágyom rá! - nekem adta.
Szóval, a kamera. Szóval, egyszer használatos. Szóval, mint az élet.
Lefényképezem majd a napfelkeltét. Az éppen ébredező nárciszokat a kertben. A kutya lengedező fülét, amikor nagyot sétálunk a szélben. A szétesett citromos tortát, a postaládát, az összehajtogatott ruhákat, a gyümölcsös kosarat, a konyhapultra lecsepegett mézet. A mosolyt. Az agyonolvasott kedvenc könyvet. A félig leėgett gyertyákat az asztalon. A gőzölgő leveses fazekat. Lefényképezem a leejtett tálca révén a lépcsőkön végigszórodott cserepeket. A kézírásomat.  A gyerekek borzas fejét, amint reggeli után kutatnak.
Van összesen huszonhét fotó-lehetőségem. Nem sok, nem kevés. Nem pazarlom, nem őrizgetem. Emlékeztet arra, hogyan is akartam élni az életemet.

A kapcsolattartás

összes elképzelhető és mindeddig számomra elképzelhetetlen formája, a Facebook, a Whatsapp, a Band, a Zoom-Room, hogy csak az általam használtakat említsem, továbbá az online hírek, online újságok, könyvek, istentiszteletek, megbeszélések, inspirációk, bátorítások, koncertek, s esténként az offline, mindig ugyanabban az időpontban való balkonon éneklések, tapsolások vagy egyszerűen csak az ablakba kitett égő gyertyák, mindez: s z é p .

Ugyanakkor: vár a belső kamra is. Keresem a csendet. Megengedem magamnak, hogy szomorú legyek. Hogy egyszerűen csak legyek. Lehalkítom a telefont. Hallgatom, ahogy az elszáradt tulipánokról az asztalra hull egy-egy elfáradt szirom. Elismerem, nem tudom, mi miért van, s hogy ennek, ami éppen van, pontosan mi az értelme. Nem próbálom meg a történetet lekerekíteni, hiszen még nincs is vége. Megtalálni a rosszban a jót nem mindig egyszerű feladat. Nem biztos, hogy rögtön sikerül. Össze lehet hasonlítani egy virág szépségét az asztalomon egy ismeretlen fájdalmával valahol egy kórházi ágyon? Ami az emberiség szempontjából talán egy új esély, az egyes személyeknek lehet, egyszerűen csak a szív meghasadása. Az ő gyászuk közös gyász. A rendelkezésre álló idő érték. Kár elpazarolni, néha még a kifejezetten jó, építő dolgokra is azért kár, mert vannak gondolatok, melyek arra várnak, hogy én gondoljam ki, vannak még megíratlan saját dalok, elmondatlan saját imák, s a sokadik online istentisztelet helyett talán ideje elővenni a polcon porosodó Szentírást, avagy: saját kezűleg meríteni a forrásból.

Egyébként nem. Nem lehet összehasonlítani egy szál virág szépségét az ismeretlen szenvedésével a kórházi ágyon. De egymás mellé lehet tenni, mindent oda lehet tenni, ami van. Mert amit életfeladatként, mindent átható üzenetként fogalmazok meg, amikor könnyű az élet, az akkor is érvényes marad, amikor nehéz.

Isten békéje.

A termoszban a tea előkészítve, a ma elvégzendő munka is. A megszokott időben kezdek. A különbség csak annyi, hogy most itthon, az ebédlőnk kihúzható asztalánál, melynek a felét kineveztem ideiglenesen az irodámnak. Kinézve az ablakon látni az utcát, a szürke eget, s azt is, hogy havazik.
Tegnap újabb kijárási korlátozást rendeltek el a tartományban. Még mindig szabad, nagyon sok mindent! Szabad munkába menni, élelmiszert venni, és gyógyszert is, szabad postára menni, szabad a ház környékén kutyát sétáltatni. Szabad a szabadba menni, egyedül vagy családtagokkal. Szabad telefonálni, levelet írni, virágot és ajándékot küldeni - én küldtem már wc-papírt is -, olvasni, örülni. Szabad azokra gondolni, akik hirtelen elveszítették, még ha átmenetileg is, a munkájukat, gondolok itt a művészekre, írókra, fotósokra, énekesekre. Szabad könyvet rendelni, cd-t rendelni, szabad a rendelkezésre álló több-kevesebb pénzből életben tartani a gazdaság eme, az állam által nem túlságosan támogatott részét. Szabad kreatívnak lenni.
Nemrég a félelemről írtam. Már nem félek. Reggelenként, mielőtt elkezdem a munkát, gyújtok egy-egy gyertyát - most a világ képviseletében annak a kilenc hozzászólás mögötti embernek a nevében, aki volt elég bátor bevallani, hogy ő is fél - és imádkozom. Szabad imádkozni. Szabad nem aggódni, hanem mindenkor hálaadással feltárni kéréseinket Isten előtt. És az Isten békéje, mely valóban minden értelmet meghalad, megőrzi a szívet és a gondolatokat a közösségben, mely a Krisztus Jézusban van.*

* a Filippibeliekhez írt levél 4:7 verse alapján

Zsoltár félelem idején.

A félelem hirtelen csapott le rám, egy tulajdonképpen szép nap végén. Konkrétan tegnap.
A hírek, a határlezárások, a kilátások, a terhek miatt. Csak úgy. Sírva aludtam el. A közösségi média felületein az emberek híreket osztanak meg, vagy bátorító gondolatokat, vagy jó ötleteket, vagy tanácsokat, mit hogyan kell tenni. Mindenki olyan bátornak tűnik. De én csak annyit tudtam volna megosztani, hogy: félek.
Ma korán reggel vettem a füzetemet, és elkezdtem írásban kihámozni, mégis mitől.
Olyan volt, mint egy sötét völgybe való leereszkedés. Félek attól, hogy beteg leszek. Hogy a szeretteim betegek lesznek. Hogy meghalunk. Hogy nem lesz mit enni. Hogy soha többé nem tér vissza a normális élet. Hogy elfogy a hitem. Hogy Isten magunkra hagy. Hogy nem törődik az elkóborolt cicákkal. (Ah, ez egy másik történet.) Hogy csalódok Istenben. Hogy Ő csalódik bennem.
És így lassan rájöttem, nem is a vírus ellen harcolok, hanem a hitetlenség, a bizalmatlanság ellen. A félelem ellen, hogy amire az életemet építettem, nem fog megtartani, mégsem.
Itt megálltam, megfordultam, és elkezdtem elindulni vissza, a fény felé. Ki a sötét völgyből.
Egész életemben a tenyerén hordozott valaki. Soha nem kellett éheznem, még gyermekkoromban sem, a kommunizmus legínségesebb időszakaiban sem, amikor valóban üresek voltak a polcok. Kaptam családot, gyermekeket. Bármikor, ha elestem, kaptam erőt a talpraálláshoz. Mikor nem volt pénzem az egyetemi tandíjra, csodálatos módon mégis lehetővé vált a tanulás. Otthonra találtunk egy országban, amelyiknek a nyelvét nem is beszéltem, mikor ideérkeztünk. Van egy kutyánk! Végre! És csak írtam-írtam a végtelen hosszú listát, gondoskodásról, csodákról...
Mikor a zsidó nép évente háromszor felment Jeruzsálembe ünnepelni, útközben zsoltárokat énekeltek. Félelem, remény, bátorítás, emlékezés, bizakodás, kétségbeesés, bűnbánat - az emberi élet összes árnyalatáról szóltak ezek a dalok, szépítés nélkül.
Mondhatni: én is írtam egyet. Személyeset, szívszaggatót, őszintét. Arról, ami van. És szembenézni azzal, ami van, egyáltalán nem kevés. Mára épp elég.

Egyensúly.

Az elmúlt napok abszolút mélypontja az autóban ért, ahogy épp beértem a faluba, s ott álltak, mint mindig, a jól ismert házak, még soha nem látott, vigasztalan szürkeségben. A szélvédőt csendes eső verte kitartóan, s akárcsak a rádióból a nyugtalanító hírek áramlása, hirtelen úgy tűnt, sem egyik, sem másik nem fogja többé abbahagyni, soha.
A mélypontok megviselnek. A csúcspontok is, egyébként. Egyiket sem könnyű érzelmileg hordozni. Mikor nem is olyan rég majdnem fejembe szállt a dicsőség, szinte azonnal ott találtam magam - mintha már olvastam volna hasonló jelenetről valahol - könyékig feltűrt ingujjban, letérdelve a fürdőszoba hideg kövén, ahogy épp egy pár ráncos lábat mostam, töröltem.
Az egyensúly csodálatos titkára ott és akkor találok rá a leginkább, amikor - akár fent, akár lent - képes vagyok túltekinteni saját magamon. A saját túlélésemen, a saját jól-létemen. Amikor elhatározom, nem akarom már megmenteni az egész világot. Amikor elhatározom, attól mėg nem hagyom úgy, ahogy van.
 

Egy halasztás és egy régi bejegyzés.

"A szokatlan időjárás lehetőség - ha másra nem, hát arra, hogy a kint feledett lila papucs-pár fele világ körüli útra induljon süvítő szelek szárnyán. Mi többiek, a másik papucs és én, köszönjük, maradunk. Lassú, egyszerű ételeket készítünk, kevesebb cukrot teszünk a kávéba, s próbálunk nem túl sokat, nem túl gyorsan, nem összevissza olvasni. Reggelenként, készülve a közeledő ünnepre, egész hosszú részeket a Szentírásból, várva és kérve, hogy megmaradjanak az ő beszédei bennem - vagy ahogy a csodálatos német fordításban áll: wenn meine Worte in euch lebendig sind...Esténként Victor Hugo Nyomorultakját. 
A feltámadás öröme a tavasz öröme, az újrakezdésé, a bűnök bocsánatáé. S a virágoké, a kicsi vidám kerté emitt a konyhaablak párkányán.
Az a szeretet, ami éltet, legyőz időt és teret. Áthidalja a csendet, a közelt, a távolt, a semmit, a mindent. Nem beszélek róla, szinte soha. Mint ahogy a hűségről sem beszélni kell, hűségesnek egyszerűen csak lenni kell.
A szeretet végigjárja a szenvedő személy oldalán a keresztútat. Nem mintha segíthetne, nem mintha számítana, de közben mégis segít, mégis számít.
Az élet végül mindig győz a halál felett."
(2015.04.01)

Szeretném

olyan csendesen letenni a Luther Kiadóval közösen létrehozott könyvet a világ asztalára, mint egy szál apró, kék virágot az erdőben. Mint egy jelet: itt jártam. Tudom, pillanatnyilag vannak ennél sürgősebb, fontosabb események is. Az időzítés is lehetne kedvezőbb. Nem tudom azt sem megígérni, hogy egészen biztosan el sem fogok tudni menni a könyvbemutatóra. Van, ami nem rajtam múlik. Ma reggel, mikor Ritával ( a szerkesztők gyöngye!) pár szót váltva épp azon merengtem, szabad-e vajon örülni ilyen gondterhelt időkben (és arra a következtetésre jutottam, hogy igen), épp bement valaki a boltba, és kereste a könyvemet. Bárki is volt ő, köszönöm! Olyan volt, mint egy válasz. Hamarosan kapható lesz, szólni fogunk, mikor már igen. Német barátaim kérdezgetik, hogy mégis, miről írtam. Olyan nehéz megfogalmazni. Általában csak annyit mondok: a könyvem nem más, mint egy meghívás, egy asztalhoz, ahol meggyőződésem szerint mindenkinek jut hely.
Szeretem Luther híressé vált mondását: “Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát!”
Ennek értelmében szeretettel várunk mindenkit a könyvbemutatóra. Remélem, találkozunk!

A reggeli fény

ahogy oldalról rávetül az asztalra, megvilágítja a füzetet, amelybe éppen egy préselt hóvirágot ragasztok. Odakint havazik, schon wieder, idebent pedig nem az adóbevallást csinálom, nem bevásárlólistát írok, hanem virágokról álmodok. Fecsérlem az időt, a német "Sehnsucht" szón töröm a fejem, s azon, hogy szinte lehetetlen más nyelvre lefordítani, az angol "longing", a magyar "vágyódás" távolról sem fejezi ki a jelentését, szerintem. Ülök az asztalnál, a felhők által megszűrt halvány fénynél s virágokra vágyódok, nárciszra, pünkösdi rózsára és kék nefelejcsre, s a még javában téli álmot álmodó, szerény rózsakertemre. A boltban, rögtön a bejáratnál melegházban nevelt rózsacsokrok fogadják a gyanútlan vásárlót, az élet végtelenségét s az azonnali rendelkezésre állás illúzióját keltve. Szép. De elszakít a ténytől, hogy a rózsák majd csak később nyílnak, minden virágnak megvan a maga ideje, s ha ezt elfelejtjük, akkor azt is, hogy pont annyiszor látjuk egyikük-másikuk nyílását, ahány évet nekünk is itt lenni adatott. Így nézve teljesen másként látom a hóvirágokat az asztalon. Negyvenharmadjára látom, hogy milyen kedves a nyílásuk és nem tudom, hányszor láthatom még. De ha csak most az egyszer is még...hát mekkora boldogság ez, hogy most láthatom, nézhetem, gyönyörködhetem bennük.