2.

Szép volt tegnap egy utazással kezdeni az adventet.

Reggel túl későn ébredtem, csak éppen felöltöztem, főztem termoszba kávét, készítettem egy szendvicset, majd elautóztam a legközelebbi kisváros állomására. A vonat is késett. Leültem a grafittivel borított padra egy kicsit. Körülöttem a földön cigarettacsikkek, egy használatlan tampon, egy használt zsebkendő, egy félig elrágott nápolyszelet. A síneken túl levő kopár fák egyikén egy mókus. Azon túl egy szupermarket ködön is átderengő, kivilágított felirata. Mellettem hátizsákos, álmos, szótlan utasok. 

Innen indulok. 

A realitás az egyetlen pont, ahonnan el lehet indulni, az egyetlen talaj, amelyben megteremhet a valódi öröm. 

 

Münchenbe tartok. A nagylányommal találkozom. Nem volt könnyű olyan időpontot találni, amikor mindketten ráérünk, de idén is sikerül megtartani a szép adventi hagyományt: mindketten elutazunk Münchenbe és együtt töltünk egy napot. Ilyenkor, csak erre a napra, újból gyermekké válik. Elmegyünk reggelizni. Utána kiválaszthat egy új díszt a karácsonyfájára a vásárban. Keresünk egy múzeumot, ahol még nem jártunk. Vásárolok két egyforma, világítós karácsonyi fejdíszt magunknak, és egész nap így járkálunk, mintha angyalok vagy jéghercegnők lennénk, a városban. 

 

De most még reggel van. Az én vonatom néhány perccel hamarabb érkezik be a főpályaudvarra. Felhívom. Hol vagy? Én már itt vagyok. Ugyanazokat a hangokat hallom kissé tompítva a telefonon keresztül, amit élőben is. Hangosbemondó. Az ütvefúró fülsiketítő hangja a huszonötödik vágány mellett. 

Majd egyszer csak megpillantom a tömegben. 

Engem keres a szeme. 

Hamarosan ő is meglát. 

És akkor ő is elindul felém, ölelésre tárva a két karját.